1. fejezet

I won't give up..

Ugyan az a hétfői reggel.. Korán kelés, készülődés a munkába.. A szokásos kávém után már indultam is,  normálisnak tűnt minden, egészen addig, amíg meg nem láttam egy fehér borítékot a küszöbön, a nevemmel ellátva, szép, kerek betűkkel. Felismertem.. Hiába volt már egy éve, az ilyet nem lehet elfelejteni. Egy ideig csak bámultam lefelé, majd felkaptam a papírt és a táskámba süllyesztettem, azzal már ott sem voltam. Ez nem lehet véletlen.. Egy még az lenne, de a kettő már nem. Mondhat bárki bármit, ezt nekem szánták. Ha nem így lenne, nem akkor hagyták volna az ajtóban amikor nekem munkám van, ha anyámnak szánták, néhány órával később teszik le.. Őszintén kissé össze voltam zavarodva, ugyanis nem értettem miért most.. Miért egy évvel később kaptam még egyet, miért nem rögtön azután? Mi változott azóta? Mert a nyomozást illetően semmi sem változott, még mindig csak egy helyben toporognak, ha már nem tették az aktákat a lezáratlan ügyek közé. Szerette volna nem erre gondolni és ezzel foglalkozni, de elég nehéz volt kizárni fejemből gondolataimat. Miért is ne lenne az, amikor valaki a múltadat bolygatja és újra felszakítja sebeidet..? Apám halála volt a legrosszabb az életemben és szörnyen sokáig tartott mire helyrehoztam magam és elfogadtam, hogy nincs többé.. Erre jön valaki és mindent újra a feje tetejére állít.. Ráadásul azt sem tudom, hogy hihetek-e neki, vagy sem.. Ethan ölelése zökkentett ki gondolataimból. Azt hittem még mindig a teraszon állok, de nem ott voltam, hanem a munkahelyem előtt. Hát.. Wáó.. Úgy látszik a lábaim önálló életet éltek.. Kissé megráztam fejem majd bementünk. Az öltözőben csöndben készülődtem, ami tőlem nem megszokott, és ez a barátomnak is feltűnt. Vagy percekig nézhetett mire észrevettem, de azt is csak azért mert épp a hajamat kötöttem fel. Nekem sosem voltak olyan megérzéseim, hogy éreztem magamon mások tekintetét, nálam ez kimaradt.- Mi van?- kibukott belőlem.

- Furcsa vagy.

- Ne csodáld.- felvonta szemöldökét, én pedig sóhajtva kötöttem meg a kis fekete kötényemet derekam körül. A szekrényemből kivettem a táskámat, abból is a borítékot. Meglengettem előtte, majd már tettem is vissza a helyére.

- Ez az amire gondolok?- arcán meglepettséget véltem felfedezni, de esélye sem volt tovább kérdezősködni, a főnökünk mutatta, hogy ideje lenne végre befáradni az étterembe és dolgozni. Bár én nem nevezném étteremnek a helyet.. Leginkább csak reggel vannak itt emberek, vagy este, de van, hogy csak egy-egy kávéra ülnek be, és a hangulat sem olyan, mint egy átlagos étteremben. Nem tudom megfogalmazni úgy, hogy értelmes is legyen, de a lényeg, hogy szeretek itt dolgozni. A percek csiga lassúsággal teltek, a szokotthoz képest. Van, hogy észre sem veszem és lejár a munkaidőm, most azonban azt hittem évek teltek el ez idő alatt. Egész nap csak a boríték járt a fejemben, képtelen vagyok túltenni magam rajta, és a kíváncsiság, hogy belenézzek.. Azonban egy valaki tudta csupán elterelni figyelmemet arról a valamiről, amit a táskám rejt a szekrényben. Egy sötét hajú fiú volt, tele tetoválásokkal. Nem bírtam róla levenni tekintetemet.. Olyan furcsa érzés kapott el, amit magam sem tudtam megmagyarázni.

- Ne bámuld már ennyire.

- Mi?

- Jól hallottad.

- Nem.. Már láttam valahol.

- Most költözött ide Amerikából.. Kizárt, hogy láttad..

- Shh..- leintettem barátomat, közben le sem vettem szemeimet a fiúról. Határozott léptekkel mentem oda hozzá, bár arcából ítélve inkább úgy tűnt mint ha le akarnám rohanni.

- Segíthetek?

- Öhm..- zavarodottság futott át rajtam.- Hayley vagyok.

- Zayn.

- Bocsi, de láttalak már ezelőtt itt?

- Kétlem, nem idevalósi vagyok.

- Oké, tudom, de.. Olyan ismerős vagy.

- Összekeversz valakivel.

- Nem szoktam ebben tévedni.. Biztos, hogy már találkoztunk valahol.- mielőtt megszólalhatott volna a barátom rángatott el onnan, egyenesen hátra az öltözőbe.

- Mi ütött beléd?

- Higgy amit akarsz, de biztos, hogy nem most látom először.

- Akkor is ez a megoldás? Hogy így lerohanod?

- Mit vártál?- felháborodva néztem rá, és tártam szét kezeimet, ugyanis ismer.. Én ilyen vagyok. A kérdés különben sem az volt, hogy én mit műveltem, hanem hogy..- Te honnan is ismered?

- Nem rég költözött az utcánkba.

- Aha..- fél szemmel még mindig az idegent figyeltem, tudtam, hogy már láttam valahol, csak azt nem, hogy hol és ez szörnyen idegesített.

- Higgy nekem, nem láthattad..- rá emeltem tekintetemet. Szólásra nyitottam számat, de helyette megráztam fejem és átöltöztem, majd már mentem is haza. Feleslegesnek éreztem, hogy szócsatába kezdjek vele, így nem is pazaroltam erre az energiámat. Otthon ledobtam minden cuccomat a földre és a szobámba siettem, ahol egyedül lehettem és kinyithattam a borítékot, ami egész nap elterelte a figyelmemet. A szívem ritmust váltott és hevesebb dobogásba kezdett, a torkomban gombóc volt és a levegő is nehezebbnek tűnt a kelleténél. Fogalmam sincs mi idézte elő bennem ezt az érzést, de legutoljára azon a napon éreztem magam így. Behunytam szemem.. Egy barna szempárt láttam magam előtt. Az ajtó csapódására hatalmasat ugrottam és újra a valóságban érezhettem magam.

- Hays!

- Fent.- össze kellett szednem magam, hogy hangom normálisnak tűnjön. Amint meghallottam, hogy jön felfelé már el is tüntettem mindent a párnám alá és kezembe vettem a telefont, ami a nagy kapkodásom közepette majdnem a földön kötött ki. Végül csak beköszönt hozzám és közölte, hogy későn jön, mert dolgoznia kell. Aha, dolgozni.. Amint hallottam, hogy elmegy már nyitottam is ki a borítékot. Szemeimet könnyek lepték el, meglátva a tartalmát.. Egy kép volt benne csupán.. Rólunk. Szívem több sebből vérzett, de csakis egy valami lebegett előttem.. Rendesen lezárni a múltat.

Prológus

Mondanám,  hogy egy átlagos tizennyolc éves lány vagyok Londonból, de akkor hazudnék, az pedig nem szokásom. Egy évvel ezelőttig azt hittem átlagos vagyok, már amennyire ez lehetséges.. Egy normális lány, aki elvesztette édesapját egy szívroham miatt. Legalább is én azt hittem, hogy az miatt. Most már tudom, hogy nem ez a valóság.. Minden egy levéllel kezdődött, amit eleinte nem is vettem komolyan. Gondoltam, csupán az egyik ellenségem akarja megkeseríteni az éltemet, és higgyétek el nekem olyanból sok akad, ugyanis ami a szívemen, az a számon, nem játszom meg magam, kiállok magamért és a barátaimért.. Mindig. Nem vagyok a legjobb gyerek, sőt, mondhatni a családtagom elvesztésééig csak a baj volt velem.. De utána minden megváltozott, kissé megkomolyodtam, bár amikor Ethan velem van, nehéz nem nevetni és jól érezni magamat. Nem is igazán foglalkoztam a papírdarabbal, csupán bedobtam az ágyam melletti szekrény legalsó fiókjába. Egy éven keresztül éltem az életemet, tovább, tudatlanul, egészen tegnapig.. Egy újabb fehér borítékot találtam reggel az ajtónk előtt, amit már biztosan tudok, hogy nekem szántak, ezúttal a nevem is rajta díszelgett, a titkos személy tudja mikor dolgozok, különben az anyám találta volna meg ezt is. De nem ő nála kötött ki ezúttal sem.. Hanem nálam. Okkal. Az elsőben csupán annyi állt, hogy ne higgyek a zsaruknak, nem igaz, amit a jelentésben írtak. Rögtön tudtam miről van szó, mert felvették az én vallomásomat is.. Amit az idők alatt elfelejtettem.. Szintén csak okkal. Néhány emlékkép azonban mára már tisztán él elmémben. Az apámmal nem szívroham végzett, hanem egy bizonyos személy. Az arcára nem emlékszem, csupán a barna szemeire és a nagyon fiatal vonásaira.. Ennyi maradt meg belőle.. Egyenlőre. Ugyanis a darabkák arról a napról szépen lassan kezdenek visszatérni, már csak idő kérdése, és összeáll a teljes kép. Csak idő kérdése és megtudom azt, amit eddig hanyagoltam, a helyi zsarukkal együtt. Otthon ez a téma tabu, ha kiejtem a számon apu nevét, már is veszekedni kezd velem, hogy miért kell megint ezt a témát erőltetnem, miért nem fogadom el és lépek tovább, mint ahogy ő tette. A baj ezzel csak az, hogy anyu titkol valamit és aki nem fogadta el ezt az egészet ebben a házban az ő. Mindent eltüntetett innen, amit nem is értek, hiszen szerette. Oké, tovább akar lépni, de ettől még nem kell elégetni mindent.. Sikerült megmentenem néhány személyes tárgyat, amit jól elrejtve tartok a szobámba, de ennél többet nem tehettem. Nem is értem ezt a viselkedését.. Furcsa.. Mióta csak ketten vagyunk, többet megy el itthonról és van, hogy csak reggel jön haza. Mivel nem vagyok óvodás, tudom, hogy van valakije, akiről az az érzésem, hogy nem akarja, hogy tudjak. Na mindegy.. Nem csak neki vannak titkai, ugyanis fogalma sincs a kapott levelekről, ahogy arról sem, hogy már nem szedem a gyógyszereket, amiket apu halála után kaptam. Hét évig tömtek vele, csak hogy ne emlékezzek semmire. Most már tudom. Persze, egy 11 éves gyereket könnyű befolyásolni alapból is, de egy ilyen helyzetben meg annál is könnyebb. Minden a feje tetejére állt. Annyi idő és szenvedés után az életem végre kezdett helyreállni, erre tessék.. Fogalmam sincs ki küldözgeti a leveleket, de egy valami biztos.. Azt akarja, hogy megtudjam ki tette ezt a családommal, ki választott szét minket, és ki tett tönkre. Van egy jó hírem az idegen személy számára.. Nem fogok leállni. Meg fogom találni apu gyilkosát, akkor is.. Ha kell bármi áron.