12. fejezet

So we can start it all over again..

Gondolataim kicsit sem voltak rendben, nem mióta a barna szemű, számomra csoda, kilépett az életemből. Olyan hamar jött.. De olyan gyorsan is távozott. Mondhatni egy szellem lettem, testben ott vagyok mindenhol, de lélekben kapaszkodok az emlékekbe, amik nem hagynak nyugodni, vagy élni. Keresem a választ a miértre, de eddig úgy látszik hiába. Azt hittem nem létezik olyan szerelem, vagy kapcsolat, ami olyan lett volna, mint a mienk. Azt hittem ilyen csak a filmekben létezik.. A lány halálosan szereti a fiút, de mikor az elhagyja, szinte belehal a fájdalomba. Túlzásnak tartottam, hiszen sosem éltem át még ilyet és még csak elképzelni sem tudtam, de most.. Most úgy érzem tényleg kiszakították azt a dobogó valamit a mellkasomból és millió apró darabra törték. Kisebb bökést éreztem oldalamon, ami elég volt ahhoz, hogy kiragadjon gondolataimból és visszavigyen az utolsó padba. Arcom nedves volt könnyeimtől, mindenki engem bámult, nekem azonban fogalmam sem volt mi történik. Ethanre pillantottam, aki alig észrevehetően rázta meg fejét, tekintete tele volt fájdalommal és talán némi szánalommal. Meg értem.. Hiszen én is szánalmasnak éreztem magam, amiért úgy csinálok, mint ha gyászolnék, pedig csak meg kellene tanulnom elengedni. Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, felkaptam táskámat és könyveimet majd lehajtott fejjel rohantam ki onnan. Meg sem álltam, csak miután lábaim néhány utca után már nem bírták a futást. Megsemmisülve csúsztam le egy épület falának támaszkodva és temettem arcomat kezeim közé. Abban a pillanatban nem érdekelt mennyien bámulnak meg, vagy gondolnak betegnek, csak ki akartam magam sírni. Fogalmam sincs meddig lehettem ott, de mikor már sikerült megnyugodnom kissé összeszedettebben indultam haza.

- Beszélnünk kell.- épp, hogy beléptem az ajtón, már le is támadott.

- Fáradt vagyok, majd holnap.. Kérlek.- nem néztem rá, hangom a szokottnál halkabb volt és gyengébb is egyben.

- Most.- hangszíne elárulta, nincs menekvés, beszélnem kell vele. Jeleztem neki, hogy figyelek, de igazából csak minél előbb túl akartam esni ezen.- Felhívott az osztályfőnököd.- szemeimet forgatva ráztam a fejemet. Várható volt, mindig ezt csinálja.. Folytatta volna monológját, de úgy éreztem közbe kell lépnem.

- Jól vagyok.

- Kétlem.. Ez a fiú teljesen tönkretett.

- Nem ő az egyetlen.- hangom a kelleténél kicsit gúnyosabbra sikeredett.- Túl leszek ezen.. Előbb, mint gondolnád.

- Már hónapok óta ez megy.. Mintha nem is a lányom lennél.

- Az emberek változnak.- ezzel a mondattal kívántam lezárni a beszélgetést és a szobám helyett inkább kiléptem az ajtón. Nem kérdezte hova megyek, ami talán jobb is, mivel magam sem tudtam, csak mentem egyenesen előre. A friss levegőnek köszönhetően a fejem lassan tisztulni kezdett, így ha csak egy kicsit is, de közelebb kerültem önmagamhoz. Minél messzebb jutottam az otthonomtól annál tisztábban láttam a dolgokat, annál jobban tudtam mit is szeretnék. Nem vesztegettem az időt, ahogy az elmúlt hónapokban tettem, egyenesen felé vettem az irányt. A hó friss volt  háza előtt, de pár pillanat múlva már az én csizmám nyomai látszottak benne. Egy mély levegővételt követően hosszan nyomtam meg a csengőt, és csak vártam. Arca ezúttal is meglepettnek tűnt, csakúgy, mint a legutóbbi alkalommal.- Meg kell hallgatnod.- még mielőtt bármit is mondhatott volna megelőztem. Egy pillanatra összeráncolta homlokát, majd szó nélkül tárta ki az ajtót. Belépve, megcsapott finom illata, amit már oly régen érezhettem. Mikor megfordultam alig pár lépésre állt tőlem. Szemei csillogtak, elvesztem bennük..- Sajnálom..- széttártam karjaimat.- Sajnálom a titkaimat, de nem ellened voltak.. Meg akartalak védeni az életemtől é..- nem engedte, hogy befejezzem.

- Az életedtől?- elgondolkodtam, nem tudtam hogy is kéne megfogalmaznom.

- Zűrös múltam van.

- Ahogy majdnem mindenkinek.

- Akkor meg kell értened miért nem akarom, hogy beleláss. 

- Azt hiszed elítélnélek?- nem válaszoltam.- Nem csak neked volt nehéz gyerekkorod.

- Nem a gyerekkoromról van szó.- lehajtott fejjel beszéltem. El akartam neki mondani mindennél jobban, azt szerettem volna, hogy visszafogadjon a bizalmába, de képtelen voltam. Túlságosan is féltem, hogy mit gondol majd.. Hogy azt hiszi egy buta kislány vagyok, aki feleslegesen futja újra és újra ugyan azokat a köröket, és ahelyett, hogy elfogadná, hogy az apja meghalt, kísérti a múltat.

- Nem kell mondanod semmit.- felé kaptam tekintetemet.- Látom rajtad, hogy elmondanád és ez nekem elég.- szemeimet lassan könnyek lepték el.- Sajnálok mindent.- fejemet ráztam, képtelen voltam megszólalni. Apró mosoly jelent meg arcán, talán a reakciómtól, talán mert sikerült megbeszélnünk, nem is a miért számít, hanem, hogy vége a szenvedésnek. Széttárta karjait, nem haboztam, ölelésébe bújtam és engedtem magam elveszni abban a pillanatban. Behunytam szemem és mélyen szívtam be illatát, úgy éreztem "haza találtam".- Nincs több hazugság.- hangja lágy volt.
- Nincs több hazugság.- ismételtem mosollyal az arcomon. Lágy csókot lehelt homlokomra, majd ismét karjai közé zárt.