19. fejezet

I have lost myself again..

Kedves Naplóm,

Napló? Hülyeség, sosem írtam naplót, ez is most csak egy füzetből kitépett lap, csak egy szánalmas orvosi trükk, de nem fog működni, ezzel nem fognak hatni rám, ahogy segíteni sem. Inkább nyomjanak tele továbbra is nyugtatókkal, de ne áskálódjanak a fejemben, elvégre nem őrültem meg. Hiába, mégis úgy kezelnek, mint egy őrült kislányt, de ha tudnák, hogy nem vagyok az.. Mindössze kikészültem egy kicsit, de ez mindenkivel megesik, még velük is, csupán ha egy ennyi idős lánnyal történik, mint velem, már hatalmas tragédiaként kezelik. Tudom, hogy el fogják ezt olvasni, szóval itt is közlöm mindenkivel, hogy ha javulást akarnak elérni nálam, küldjenek haza. Nem vágyom másra, csak az ágyamra, és a saját szobámra, ahol az egyedüli pittyegő gép, a tévém. Nem is értem miért tartanak bent ennyi ideig, a zúzódásaim már egész jó állapotban vannak, félnek, hogy olyat teszek, amit nem kéne? Hát, pedig nem fogok. 

Zayn mostanában alig jár be hozzám.. Hiányzik.

El sem hiszem, hogy ezt írtam, bár ne tettem volna. Nem tudom, hogy vagyunk, de jelenleg.. Nem is érdekel, tényleg az a legjobb most ha nem jár be, ami az anyámról és a pasijáról nem mondható el. Bocsi, de csak egyedül akarok lenni, nem kell a felügyelet, bár ezt elég nehéz lenne megoldani, ugyanis itt dolgozik, és bár van egy másik kórház a városban, engem mégis idehoztak. Micsoda véletlen. Uhh, jó hír, azt mondták holnap haza mehetek, de minek várjak addig, ha már ma is megtehetem? Hülyeség lenne még egy éjszakát ebben a horror épületben tölteni, főleg, ha választhatom helyette a saját ágyamat. A délelőtti vizit után összepakoltam és kicsit játszottam a nővérekkel, elhitettem velük, hogy majd sétálok egyet a délutáni órákban, de ugyan kérlek.. Persze bevették, majd küldök üdvözlő kártyát mert ilyen szörnyű alak vagyok. Na mindegy, én léptem innen. Köszönöm, hogy akaratom ellenére bent tartottak néhány horzsolással, és köszönöm, hogy tele nyomtak nyugtatókkal ez idő alatt. 
- Viszlát.- az utolsó szó különleges hangsúlyt kapott mikor felolvasta az írásomat.- Teljesen elment az eszed?!- hanga cseppet sem volt kedves, ahogy nyugodt sem. Tele volt dühvel, amit meg is értettem, mégsem tudtam átérezni annyira, mint ahogyan ő tette.
- Túlreagálod.- vele ellentétben nekem azonban teljesen közömbös volt a hangom.
- Hogy képzelted?! Hayley, nem tudom mi ütött beléd, de ha így folytatod tovább...
- Akkor mi lesz? Bedugsz egy nevelőotthonba? Sok sikert, már tizennyolc vagyok!
- Zayn miatt vagy ilyen?
- Tessék?! Miért van az, hogy ha nem tetszik a viselkedésem, egyből őt hibáztatod?
- Talán okkal teszem.
- Nem, semmi okod rá! Láttad, hogy valaha is rosszat tett volna?! Hogy bántott valakit..?!- elharaptam a mondat végét.- Nem ismered.
- Sokszor úgy érzem te sem.
- Befejezhetnénk ezt a beszélgetést, mert úgy tűnik megint minden rajtam csattan..
- Csak akkor mehetsz el ha elmondtad az igazat.- karomnál fogva húzott vissza. Tekintete szigorú volt.
- Nem akarom ezt csinálni..- hangom kissé bizonytalan volt, és ahogy arcomat fürkészte láttam rajta, hogy a gyógyszerek hatásai még nem múltak el. Elengedte karomat, majd csak nézte, ahogy kettesével szedve a lépcsőfokokat sietek fel a szobámba. A tükörbe nézve szemeim fátyolosak voltak, de őszintén, nem is éreztem magam valami jól, főleg a beszélgetés miatt sem. Nem akartam ezt tenni vele, de nem hagyott más választást.. Vagyis, csak szeretném ezt hinni, lehet, hogy kibírtam volna még egy éjjelt ott, de nem akartam. Az a sok szánalom a tekintetekben, és a megannyi sajnálat, nem vagyok erre rászorulva. Ami pedig az igazságot illeti.. Elmondanám neki, de nem lehet, még ha joga is van tudni, hogy mi történt aznap. Ő már túllépett ezen az egész ügyön, én azonban nem, így nem adhatom fel.
- Pakolj össze.
- Tessék?- ijedten fordultam meg, nem számítottam rá, hogy feljön beszélgetni a közel jövőben.
- Pakolj össze.- ugyan azzal a hangsúllyal ejtette ki a szavakat.
- Miért?
- Nem maradhatsz itt.- összeszűkítettem szemöldökömet, nem értettem semmit az egészből.- Zayn elvisz néhány napra a városból.. Muszáj elszakadnod innen egy kicsit.
- De..
- Csak néhány napról van szó.- mosoly jelent meg az arcán miközben közelebb lépett egy lépést, én azonban úgy éreztem magam, mint aki legalább huszonöt emeletet zuhant volna és még mindig életben van.. Vagy, mint akit gyomorszájba vágtak volna.- Nézd.. Nem akarom, hogy így folytasd az életedet, szeretném ha boldog lennél, Kicsim.- torkom elszorult, képtelen voltam válaszolni. Ki akartam kiabálni az igazságot, hogy tudja kivel küld el, de képtelen voltam rá. Néhány pillanat múlva karjait körém fonta, nekem pedig csak ez kellett már hónapok óta, hogy érezzem az anyám szeretetét. Aprót bólintottam, ezzel is jelezve, beleegyezésemet, de legszívesebben elsüllyedtem volna. Nem akartam pakolni miután magamra hagyott, próbáltam hívni Ethan-t, de hiába.. A kapcsolatunk megromlott mióta átváltottam zombi üzemmódba, még csak be se jött hozzám a kórházba amíg bent voltam. Fáj, mert mindig mellettem volt, de a megszállottságommal elüldöztem magam mellől. Az elején még segített, de amikor kezdtek elfajulni a dolgok..
- Jól vagy?- összerezzentem hangjától, teljesen elmerültem a mellettünk elsuhanó tájban. Nem válaszoltam, ugyanis nem voltam jól, még csak a közelében sem voltam. A legjobb barátomat eltaszítottam magamtól, kiderült, hogy a személy, akibe beleszerettem tönkre tette az életemet és megölte az apámat. Még is hogy lehetnék jól?
- Hova és miért megyünk? Nincs kedvem ehhez, csak vigyél haza.. Feküdni akarok egész nap a sötét szobában..
- Más lesz a véleményed.
- Kétlem.
- Segíteni fogok kideríteni kik küldték az üzeneteket.- hiába, jelenleg ez a hír sem hatott meg. Csak meg akartam szüntetni a fájdalmat, ami a mellkasomat feszítette.

18. fejezet

I'm a mess right now..

Egyenletes, szinte már hangos pittyegés és sötétség vett körül. Megijedtem, majd kezdtem megszokni a helyzetet. Talán végre oda kerültem, ahova már kellett volna, talán végre vége mindennek és megszabadultam a sok szenvedéstől és megpróbáltatástól amit az élet lökött elém. Bár így történt volna.. Azonban tudtam, hogy ha már a mennyben, vagy inkább az én eseteben a pokolban lettem volna, nem éreznék vegyszerszagot, így csak egyetlen lehetőség maradt. Tudtam, annak ellenére hogy szemeim nyitva lettek volna, hogy az általam legutáltabb helyen voltam. Sosem szerettem a kórházakat, igazából gyerekként rettegtem tőlük, ez az érzés nem tűnt el az idő múlásával, csupán felfogtam a dolgokat, de nem segített leküzdeni az utálatot, amit éreztem. Az emlékek mindig tettek róla, hogy ne szeressem, az egyik gyerekkori barátom ugyanis a szemem láttára vesztette életét, miközben több orvos próbálta megmenteni, de hiába. Így mondhatni ősellenségek vagyunk már egész kicsi korom óta. Sosem fogom megbocsájtani se nekik, hogy tehetetlenek voltak, se a barátomnak, hogy itt hagyott, de magamnak sem, amiért nem voltam mellette, pedig lehettem volna.. A képkockák felelevenedtek fejemben, amitől a hideg is kirázott. Felültem az ágyon és levegőért kapkodtam, majd testem vissza is hullt a puha ágyra. Azt hittem csak egy rossz álom volt, hogy ott fekszek, de ezúttal is csalódás fogadott. Sötét volt, ennek ellenére éreztem, tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Tőlem pár méterre egy alak körvonalazódott ki a helységben, a nővérhívó után kaptam..

- Ne..- felismertem hangját, kezem szinte azonnal, mondhatni élettelenül hullt testem mellé. Nem mozdult meg, de tekintete szinte égette bőrömet. 

- Jöttél befejezni, amit elkezdtél?- hangom halk volt, erőtlen, meglepődtem tőle. Pillanatok alatt idegesített fel a tudat, hogy gyenge vagyok, nem csak a hangom, a testem is elgyengült.- Mit keresek itt egyáltalán?

- Nem is emlékszel?

- Ohh, mindenre emlékszem amire kell, ne aggódj.

- Hayley.. Miután elküldtél elájultál, és mivel az anyukád túlórázott csak reggel talált rád..- nem láthatta, de szemeimben könnyek gyűltek. Nem tudtam miért, vagy mi történik velem, de abban a pillanatban féltem.- Ki voltál száradva.. Behoztak ide, azóta itt vagy.

- Mióta?- igyekeztem úgy beszélni, hogy hangom ne remegjen meg.

- Három napja.- három pokoli nap, nos... Szó szerint a pokolban. Egy kicsit örültem, hogy nem voltam magamnál, ugyanakkor el is akartam tűnni onnan minél előbb. Kitéptem karomból az infúziót és felkattintottam az ágy melletti lámpát, a fény eleinte égette szememet, majd kellemes félhomályt varázsolt.- Nem mehetsz el, ugye te is tudod?

- Egyáltalán miért vagy itt?- valahogy visszajött az erőm, sikerült rákiabálnom.

- Te hívtál..- felnevettem majd a fejemet ráztam.- Azt mondták jobb ha veled leszek mikor felkelsz.

- Tévedtek.- eltűrtem egy kósza tincset a fülem mögé, majd megpróbáltam felkelni, de a hirtelen mozdulatnak köszönhetően visszahuppantam az ágyra, a világ forgott körülöttem.
- Mihez fogsz most kezdeni?- hangja nyugodt volt, mint ha már tudná a választ. Lassan mozgott miután felkelt, kis, kimért léptekkel szelte át a kettőnk közötti távolságot, majd ült le mellém.
- Nem végeztem ezzel az egésszel.. De te sem.- kérdő tekintettel fordult felém.- Valaki azt akarta, hogy megtudjam az igazat, és te a sitten köss ki.
- Ez az én problémám, nem a tied.
- Épp annyira benne vagyok, mint te.
- Nem hagyom.- miután belebújtam a saját ruháimba és felhúztam a cipőmet ismét felé fordultam. Nem tudtam miért teszem, amit teszek, de muszáj volt. Az eredeti célom az volt, hogy megtudjam ki ölte meg az apámat és miért, az elsőre kaptam választ, de a második.. Bele se merek gondolni, mi történhetett, hiszen Zayn még csak gyerek volt.. Ha így akart bevésődni valamelyik hülye bandába, honnan tudta volna, hogy az "apám rossz ember volt"? Egy biztos, valamit rejteget, és ezzel nincs egyedül, én pedig ki fogom deríteni, hogy mi az, a többi utána ráér.- Nem mehetsz el.- figyelmen kívül hagytam a mondatát és lassú, de mondjuk biztos léptekkel hagytam el a négy fehér falat. Nem néztem vissza, de tudtam, hogy mögöttem van, csupán néhány lépés lemaradással. Őszintén szólva, fogalmam sem volt merre megyek, vagy mit miért tettem, de úgy éreztem nem fekhetek egy helyben. A csend felemésztett volna, ahogy a fájdalom már megtette, de még egy kis gyötrelem már súlyosabb dolgokhoz vezetett volna. A kezembe, mint ha kést szúrtak volna, fájdalom szőtte be, hirtelen megtorpantam és az utcai lámpa homályába próbáltam közelebbről is megnézni. Kezem remegni kezdett, teljesen össze voltam törve, megfordult a fejemben, hogy ha valaki így lát, bezárat egy elmegyógyintézetbe.
- Mi történt velem?- hangom szinte csak suttogás volt.- Azt mondtad elájultam, de ez..- felmutattam neki kezeimet, de arcát nem láttam tisztán, szemeimet könnyek homályosították.
- Vissza kell vinnem téged, de mindent elmesélek.- aprót bólintottam, és engedtem, hogy átkarolja derekamat, de utólag rossz döntés volt, felszisszenve húzódtam el tőle, tudtam, hogy nem csak a kezemen van zúzódás, az egész testemen. Csupán néhány perces hallgatás után szólalt meg újra, hangja nem volt túl határozott.- Azt mondtam elájultál, de ez nem minden..- apró sóhaj hagyta el száját.- Leestél a lépcsőn Hayley..- felé kaptam tekintetemet, ő azonban csak meredt maga elé.- Miattam.. Nem szabadott volna belépnem az életedbe..- egész testem remegni kezdett, a lelki és fizikai fájdalom tombolt bennem, így még lépni is nehezemre esett. Ronccsá váltam csupán néhány nap alatt.- Sajnálom.
- Ez nem a te hibád.
- Mégis kié lenne?
- Azoké, akik ilyenné tettek téged.- megálltunk. Mélyen nézett szemeimbe, majd keserű nevetés hagyta el ajkait és elnézett vállaim felett. Nem tett megjegyzést szavaimra, így csendben sétáltunk a zöld falak között, míg vissza nem értünk a kórterembe.

17. fejezet

They say bad things happen for reason, but no wise words gonna stop the bleeding..

- Megállnál, kérlek?- karom után nyúlt, de esélyt sem adtam neki, hogy megállítson, csak szedtem a lábaimat olyan gyorsan, ahogy tudtam. Nem akartam vele beszélni, mert mostanában ha őszinte akarok lenni, lehetetlen vele szót érteni. A beszélgetéseink mind vitába torkollnak, amitől ki vagyok, hiszen szeretem, de már kételkedek abban, hogy ő is így érez-e.- Hányszor mondjam még, hogy sajnálom?- mikor megfordult, karjait széttárva nézett rám. Egy pillanatra megsajnáltam, de ez hamar elillant, hiszen az érzés, amit aznap este éreztem, visszatért.

- Egyszer sem mondtad, Zayn.. Egyszer sem!- azzal már ott sem voltam, persze kitartóan folytatta az "üldözésemet", de nem törődtem vele. Ugyan azokat a köröket futjuk már hetek óta, és ebbe belefáradtam, ahogy a megszállott kis nyomozásomba is. Üzenetek százait kapom, hogy vigyázzak egy személlyel, de ennél többet nem. Minden nap, ugyan az a szöveg.. Kiborító.. Kiborultam.

- Hayley, beszéljük meg..

- Nincs miről beszélnünk.

- Ne csináld már, ne légy gyerekes..

- Ohh, szóval most már az vagyok?- nem álltam meg, még csak nem is fordultam meg miközben válaszoltam neki. Valami megváltozott közöttünk, és ezt mind a ketten tudtuk.

- Hays..- megtorpantam, majd lassan fordultam felé. Sosem becézett, mindig Hayley voltam neki, ezért is furcsálltam. Mondhatni félve néztem fel rá, várva talán a halálos ítéletet. Ki tudja.. Még az is előfordulhat, hogy egy gyilkos, akit világszerte köröznek, és ezért tűnik el olyan gyakran.- Sajnálom, oké? Elcsesztem.. Nem is egyszer, de nem volt szándékos. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, szóval ne tedd ezt velem. Ne lökj el magadtól. Bármi is az oka, együtt túl jutunk ezen, csak ne csináld ezt tovább..- nem jutottam szóhoz. Volt valami a szemeiben.. Valami szokatlan és furcsa. Pillanatokon belül karjai közé zárt, lassan, szinte kényszerítve viszonoztam ölelését. Szerettem volna hinni neki, de képtelen voltam, valami azt súgta; hazudik. Az út hátralevő részén nem szóltam hozzá, de ő sem hozzám. Miért kételkedek benne? Mi az, ami megváltozott, és hogyan? Miért érzem azt, amit? Szeretnék bízni benne, és hinni neki, de jelenleg képtelen vagyok. Vajon ő is így érez a folytonos titkolózásommal kapcsolatban? Mindkettőnk élete nehéz, meg kéne értenünk a másikat, vagy tévedek, és ez nem így működik? Fogalmam sincs mihez kezdjek.. Elvesztem. Mikor újra észbe kaptam már a házunk előtt álltunk, túl sokat agyalok mostanában, kezdek teljesen megőrülni.- Nem tudom mi van veled, de szeretnék segíteni, ehhez pedig az kell, hogy megnyílj nekem..

- Jól vagyok.- nem néztem rá, próbáltam kerülni a szemkontaktust.- De most időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat.- hangom halk volt. Halk, és határozatlan. 

- Oké.- alig hallhatóan mondta ki ezt az egy szót, majd egy lágy csókot lehelt homlokomra és már ott sem volt. Szerettem, mindennél jobban, ezért is fájt, ezt tennem vele, ahogy így viselkedni is, de össze voltam zavarodva. Szokás szerint a nagy üres ház várt, Ric elutazott valami megbeszélésre, ami a munkájával járt, az anyám pedig a szokásos plusz műszakján volt. Néhány pillanat múlva a csengőszó hatására elmentem ajtót nyitni, de épp hogy odaértem, a telefonom jelezte, hogy üzenetet kaptam. Egyszerre nyitottam meg és tártam ki az ajtót.. Le sem tagadhattam volna meglepettségemet, a pulzusom az egekbe szökött és kérdések milliói árasztotta el elmémet a sötét köddel együtt. Képtelen voltam levenni tekintetemet a készülékről, amin csupán néhány szó állt; ha még nem jöttél volna rá.. Zayn tette. A fiúra kaptam tekintetemet..

Arca megváltozott, ezzel jelezve, hogy tudta miről van szó, mi fog most történni. Nem akartam megvárni a folytatást, így rácsaptam az ajtót és elfordítottam a zárban a kulcsot. Dörömbölni kezdett a faborítású ajtón miközben a nevemet kiabálta, tudtam, hogy pillanatokon belül bejuthat a házba. Egy hatalmas ütést követően ijedtemben ugrottam egyet, a telefonom darabokra hullott szét a fehér kövön, nekem azonban ennyi elég volt ahhoz, hogy eltűnjek onnan és az emeletre siessek. Amint felértem a szobám ajtaját is bezártam, lentről azonban hangos puffanás jelezte a fiú bejutását.. Az ágyam melletti szekrényt toltam oda torlaszként, bár tudtam, hogy nem fog sokáig kitartani és könnyedén fog ezen az akadályon is átjutni, mégis a fürdőmbe siettem. Ugyan azt tettem, mint az előbbi alkalommal, itt viszont nem volt esélyem torlaszra.. Le-föl járkáltam a helységben, valami kiúton gondolkodva, de az agyam egy része le volt sokkolva. Csak egy esélyem volt.. Az ablak. A fürdőmben csupán egy, bukóra nyitható ablak van ami nem a legnagyobb, de ahogy elnéztem elég ahhoz, hogy kijussak. A hangok kezdtek erősödni kintről, így igyekeznem kellett, csupán perceim voltak hátra míg be nem jut ide is.

- Hayley, beszéljük meg!- torkomban a gombóc egyre csak nőtt, de nem válaszoltam. Többször egymás után is megfordultam tengelyem körül, valami erős tárgyat keresve, amivel kiüthetem az üveget. Végül a zuhanyrózsát választottam, amit vagy egy percig tartott kirántanom a helyéről.. A víz spriccelni kezdett, de nem tudtam törődni se a vizes ruhámmal, se a hajammal, a pánik addigra már teljesen eluralkodott rajtam. Elfordítottam fejemet, majd meglendítettem kezemet, az üveg pedig apró darabokra tört. A kádra állva eltüntettem még néhány kiálló szilánkot a menekülési utamból, majd a földre dobtam a tárgyat. Nem is tudtam arra gondolni anyám mennyire ki lesz akadva rám, csak egy valamin járt az agyam.. Segítséget hívni olyan gyorsan, amennyire csak lehet.- Hayley!- ott volt.. Ott volt a fürdőajtóban, csupán néhány méterre tőlem. Egy pillanat erejéig farkasszemet néztünk egymással, majd gondolkodás nélkül másztam ki, de a tervem nem úgy alakult ahogy terveztem.. Le estem onnan, így eltartott egy pillanatig, míg sikerült felkelnem a földről, de minden hiába volt.. Akkorra már velem szemben állt. A testembe több helyen is fájdalom nyilallt a ruhám sáros volt, és szakadt.. Zihálva vettem a levegőt, amitől szúró fájdalmat éreztem mellkasomban.- Nem akarlak bántani.- maga elé emelte kezeit.

- Megölted az apámat!

- Hayley..

- Tudom mit tettél, és ne hidd, hogy ennyivel megúszod!

- Az apád nem volt jó ember.

- Igenis az volt! És te elvetted tőlem! Tönkretetted a családomat!

- Nem ismerted igazán..

- Ne hogy azt hidd, hogy elhiszek mindent és sírva fogok majd a karjaidba rohanni !

- Csak hallgass meg.- hangja már-már könyörgő volt, engem azonban nem hatott meg vele.

- Nem! Hogy bírtál így velem lenni.. A szemembe nézni?!

- Hayley, kérlek..

- Ne érj hozzám!- elléptem tőle, mikor kezeit karomra próbálta tenni.

- Meg kell értened v..

- Menj el..

- Ha hallanád az igazat..

- Tudom mit művelsz, de nem fog összejönni! El akarod hitetni, hogy az apám rossz ember volt..- nem válaszolt, csupán mélyen nézett szemeimbe.- Befogadott téged!- szemei kikerekedtek.- Tudok mindenről! Befogadott és te elárultad!

- Tévedsz..

- Nem..- felnevettem, de nem örömömben.

- Kérlek..- a zsebemhez kaptam, hogy hívjam Ethan apját, de szinte azonnal eszembe is jutott, hogy ijedtemben eldobtam az előszobában.

- Menj el Zayn.

- Csak.. Hallgass meg..

- Nem akarlak meghallgatni. Nem akarom, hogy többé közöd legyen hozzám.. Nem akarlak látni..- hangom elcsuklott mondandóm végén. A fájdalom nyert. Nem csak a fizikai, de a lelki is. Megsemmisülve rogytam a fűbe, arcomat kezeim közé temettem és engedte, hogy a sós cseppek egymással versenyt futva gördüljenek végig arcomon. Éreztem Zayn közelségét, de nem ért hozzám. Fájt.. Fájt az igazság, és a tudat, hogy mindvégig hazudott nekem. Ha tényleg szeretett volna.. Ugyan már. Megölte az apámat, hogy szerethetett? Hogy volt képes így viselkedni velem.. Szeretem! De hogy legyek azzal az emberrel, aki tönkretette az életemet.. A családomat. Hogy nézzek ezek után a szemébe? Mikor észbe kaptam már a csatatérré vált szobámban ültem az ágyon, ő a velem szemben lévő babzsákon foglalt helyet, de nem nézett rám.- Már emlékszem rád..- felém kapta csillogó tekintetét. Felkeltem és elé léptem, közel hajoltam hozzá majd kezemet arcára tettem.- Tiéd a barna szempár.- nagyot nyeltem.

- Mihez kezdesz most?- hangja nyugodt volt, testbeszéde azonban nem erről árulkodott. Felnevettem kínomban majd visszaültem az ágyamra.

- Bárcsak tudnám.- felkeltem és ott hagytam. Nem bírtam elviselni a kezemre száradt vér látványát, ahogy a szagát sem. A fürdőm mondhatni uszodává vált, az összes törölközőt a földre dobtam, ezzel próbálva felitatni a sok vizet, de néhány pillanat múlva annak a folyása abbamaradt. Éreztem ahogy engem nézett.- Majd.. Felhívom Bobbyt..- megtöröltem szemeimet. Magam sem értettem miért beszélek úgy vele, mint ha semmi sem történt volna.- Ő megcsinálja kérdés nélkül.. Az ajtókkal együtt..- szipogtam majd a kád szélére rogytam. Túl sok volt ez nekem, nem bírtam már elviselni. Túl sok mindent tettem meg azért, hogy megtudjam az igazságot.. Azt hittem "örülni" fogok mikor megtudom ki apám gyilkosa, de amit abban a pillanatban éreztem.. Nem volt több fájdalomnál és csalódottságnál. Azt hittem megbosszulhatom majd.. Börtönbe küldhetem azt az embert, aki mindent a földig rombolt körülöttem, de képtelen vagyok ezt tenni vele.. Túlságosan is közel engedtem magamhoz..- Ezt akartad, ugye?- már mellettem ült. Felém fordult, én azonban nagyba kerültem tekintetét.- Eléred, hogy beléd szeressek.. És akkor megbocsájtok.. Nem megyek a zsarukhoz.- eltűrtem egy kósza tincset fülem mögé, végül erőt vettem magamon és megkerestem barna tekintetét, ami még mindig arcomat fürkészte.

- Nem.. Dehogyis. Eleinte azt sem tudtam ki vagy.. De Ethan mesélt ezt-azt.. El akartam menni.. Nem akartalak közel engedni magamhoz, de te annyira más vagy, mint a többi lány.

- Persze.- felnevettem.- Nekik nem tetted ezt az apjukkal.

- Hayley..

- Fogalmam sincs mihez kezdjek most..- összetörtem. Szépen lassan minden össze állt a fejemben, bármennyire is hihetetlennek tűntek a dolgok, hirtelen minden értelmet nyert. A sok eltűnése, a furcsa viselkedés, és a betörés.. Igazuk van az embereknek, az igazság sokkal jobban tud fájni, mint a hazugság.