26. fejezet

I'm so sorry..

Torkom elszorult, a sírás kerülgetett és az összeomlás szélén voltam. Kezei szorosan öleltek, mintha egy része már sejtené, hogy ez nem fog sokáig tartani, de vajon azt is tudja, hogy közel van a vég? Vajon tudja mi fog következni hamarosan? Készen áll rá? Na és én, készen állok rá? Elveszíteni azt, aki mellett nem féltem önmagam lenni, aki megtanított a feltétlen szeretetre, aki úgy szeretett, mint talán eddig még senki sem tudott. De nem tehettem mást, meg kellett hoznom ezt a lépést, a bűntudat szépen lassan elkezdett felemészteni belülről az elmúlt hetekben. A ház olyan csöndes volt, anya és Ric ugyanis elutaztak, kellett nekik egy kis idő, nem is csodálnám, ha nem jönnének vissza. A csend, a némaság, ami körülvett szinte már fojtogatott. A nap sugarai szépen lassan kúsztak be a redőny apró résein, tudtam, hogy lassan itt az idő, meg kell tennem. Kezembe vettem a telefonomat és gyorsan begépeltem azt a néhány szót, majd elküldtem Ethannek az üzenetet.

- Mit csinálsz?- rekedtes hangja megijesztett, kis híján eldobtam a készüléket. Behunytam szemem, majd mély levegőt vettem, próbáltam nyugalmat erőltetni magamon, hiszen tudtam, hogy alig néhány perc múlva mindennek vége lesz, és a világom, újra apró szilánkokra fog törni.

- Csak megnéztem az időt.- felé fordultam, majd mosolyt próbáltam erőltetni. Végigsimítottam arcán, de bár ne tettem volna, szemeimet könnyek lepték el.

- Mi a baj?- fejemet ráztam, próbáltam kitalálni valami elfogadható magyarázatot, de semmi ésszerű nem jutott eszembe, így inkább meg sem szólaltam. A földszintről néhány pillanat múlva hangos dörömbölés hallatszott, a fájdalom, átvette az uralmat testem felett.

- Sajnálom..- hangom halk volt, képtelen voltam megszólalni.

- Mit tettél?- össze volt zavarodva, de minden érzés, ami abban a pillanatban benne volt.. Tisztán láttam rajta. Egy perc töredéke volt az egész, több rendőr árasztotta el a szobámat. Kiabáltak, a fegyverüket Zaynre szegezték, aki próbált magyarázatot kérni. A falnak dőltem, kezemet számra tapasztva próbáltam elfojtani sírásomat, míg Zayn megvető és egyben fájdalommal teli szemekkel meredt rám. Bilincsben vitték ki a szobámból, csak néztem magam elé, fel sem fogtam mit tettem egészen addig a pillanatig. Steve lépett oda hozzám, majd magához vont, de hiába, mint ha egy szobor lettem volna, meg sem mozdultam.

- Bántott téged?- a fejemet ráztam. Zayn? Hogy képes lenne bántani engem? Soha. Én mégis elárultam. Annak ellenére, hogy azt mondtam neki, soha sem fogom hagyni, hogy kitudódjon az igazság, most elárultam és tönkre tettem mindent, amit ketten építettünk fel.- Helyesen cselekedtél.- azzal már ott is hagyott. Szinte megsemmisülve rogytam az ágyamra, ahol alig egy órája még Zayn karjai között feküdtem. Tudtam mi következik ezután.. Felhívják az anyámat, nekem pedig be kell mennem tanúskodni, és oda kell adnom minden bizonyítékot, amit az elmúlt időszakban gyűjtöttem. Csak egy kérdés volt a fejemben.. Hogy az apám most büszke lenne rám, vagy egy szörnyetegnek tartana, amiért ezt tettem? A helyzet az, hogy ő nincs itt velem, és fogalmam sincs mit mondana, vagy akarna ha itt lenne, szóval teljesen mindegy. A felé érzett bűntudatom enyhült, azonban jött a másik, ami erősebb volt. Magamnak kellett feltennem és megválaszolnom a kérdést.. Vajon tényleg helyesen cselekedtem?

Az emlékek szökőárként törtek fel bennem, a külvilág zajai tompulni kezdtek, érzéseim felerősödtek. Hagytam, elmém had élje át újra a vele eltöltött időt, hiszen már több ilyenre nem fog sor kerülni. Nem akartam gyengének tűnni, mégis úgy éreztem ez kell, ahhoz, hogy miután kilépek az ajtón az emberek elhiggyék; jól vagyok. Talán ezzel nem csak az ő-, de a saját életemet is tönkre tettem. A lány, aki elárulta azt az embert, akit szeretett, csakhogy megóvja apja emlékét. Már látom is magam előtt ezeket a képeket, de valahol legbelül.. Mélyen legbelül eltudtam nyomni az ilyenfajta gondolataimat, sosem érdekelt igazán ki mit gondol rólam. Vagy csak ezt is elfojtottam.. Mihez kezdek most? Az emberek kérdezősködni fognak, zaklatni.

- Be kell jönnöd velem.- Ethan állt az ajtóban. Aprót bólintottam, majd felvettem egy pulcsit, belebújtam a cipőmbe és már úton is voltunk. Nem beszéltünk, ő vezetett, én pedig elmerültem a gondolataimba. A rendőrségen túl sok volt az ismerős arc, mindenki felém emelte kíváncsi tekintetét, volt aki odajött, csakhogy megöleljen. Nem mondott semmit, csak karjai közé zárt és már ment is tovább. De erre is volt szükségem, hogy ne kérdezősködjenek.. Legalább addig ne, amíg be nem érek a kis helységbe, ahol mindenre fény derül.. Bárcsak ez történt volna.. Mikor beléptem az ajtón Ő ült az asztal másik oldalán, felnéztem a barátomra, aki megsimogatta vállamat, majd apja mellett hagyott kettesben a fiúval. Még csak rám sem nézett, amit meg tudtam érteni. Nem tudtam mit tegyek, nem akartam vele beszélni.. Még nem. Kezeimet összefontam mellkasom előtt, majd erőt vettem magamon és leültem vele szembe. A bilincsel babrált, ami csuklóit ölelte, de láttam a fájdalmat szemeiben. Nem tudtam mit mondhattam volna, egy "sajnálom" nem oldott volna meg semmit sem.

- Nem ezt akartam.- hangom szinte csak suttogás volt, próbáltam megérinteni kezét, de elhúzta ujjaim elől.- Próbáltam nem gondolni az egészre.. De képtelen voltam.- már én is csak az asztalt néztem, ami elválasztott minket egymástól.- Tudom, hogy semmit sem jelent, de sajnálom..

- Sajnálod?- rám emelte barna tekintetét, szemeiben egyszerre volt jelen a fájdalom és a düh.- Elárultál, annak ellenére, hogy tudtad mit érzek irántad..- arcomon könnyek gördültek végig, kést szúrt a szívembe szavaival, de meg is érdemeltem.- Annak ellenére, amin keresztül mentünk.. Segítettem neked!- összerezzentem mikor az asztalra csapott.

- Tudom..

- Tudod?!- felnevetett, de inkább csak szánalomból tette.- Olyan közel voltunk, te pedig feladod? Feladsz?! Te is tudod, hogy nem tehettem mást!- összeszorítottam szemeimet.- De tudod mit? Nem rád haragszom, hanem arra, aki minden mögött áll.. Aki ezt tette veled.. Talán jobb is így.. Hogy feladod.. Remélem boldog leszel.- szavaiból ömlött a keserűség.

Néhány pillanat múlva Ethan nyitott be, majd karomnál fogva húzott fel és vezetett ki a helységből.

Nem így akartam véget venni az egésznek, de már belefáradtam. Nem akartam, hogy bárki megsérüljön, most mégis több ember szenved. Egy részem megbánta döntésemet, mégsem mehettem már vissza az időbe.