16. fejezet

Spaces between us, keep getting deeper...

- Az honnan van?- megragadta kezemet, majd a gyűrűt kezdte forgatni ujjamon. Furcsának tűnt, de magam sem tudtam megmagyarázni miért. Az elmúlt napokban szinte eltűnt. Nem lehetett elérni se a telefonon, se a házánál, még Ric sem tudta hol van. Szó nélkül szívódott fel, ráadásul amióta visszajött nem önmaga. Számon kérhetném, de mivel ismerem, tudom, hogy nem lenne jó vége, így inkább próbálok elsiklani felette. 

- Én.. Csak.. Találtam néhány régi kacat között..- különös.. Zayn előtt a hazudozás van, hogy tökéletesen megy, van, hogy szemei kissé nem is tudom.. Megijesztenek. Olyankor képtelen vagyok egybefüggő mondatokat kipréselni ajkamon.- Miért? Ez csak egy gyűrű.

- Igen.. Az..- szavait alig lehetett érteni. Elengedte csuklómat, majd szótlanul sétált mellettem, szinte egy méter távolságnyira.. Mint ha idegenek lettünk volna, magunk mögött hagyva az elmúlt hónapokat.

- Minden rendben veled?

- Miért ne lenne?- szólásra nyitottam számat, egy nyers válasszal, de inkább befogtam. Nem lett volna szép a város közepén elkezdeni vele veszekedni. A telefonom rezegni kezdett, egy üzenetet kaptam.. Egy számomra ismeretlen számtól.. Nem állt benne több, csupán annyi, hogy "Vigyázz vele." Nem értettem.. Mégis kivel kellett volna vigyáznom? Valakivel a naplóból? Még nem jutottam a végére, így fogalmam sem volt ki lehet az a személy, de a fantáziám szinte azonnal beindult.- És veled?

- Mi..?- felé kaptam tekintetemet.- Jól vagyok.- válasz helyett csupán csak hümmögött. Utáltam mikor ezt csinálta, mikor így viselkedett.. A kiolvashatatlan tekintet, a komoly arckifejezés, és a szokatlan hallgatása.. Egyszerűen idegesített, de nem tudok mit tenni ellene, ahogy nekem, úgy neki is vannak titkai, még ha párkapcsolatban is vagyunk. Ez normális, vagy nem?

- Ma nem tudok átmenni hozzátok, sajnálom.

- Mi..? De azt hittem..- mielőtt folytathattam volna, szavamba vágott.

- Közbe jött valami.

- Hát persze..- ezt inkább csak magamnak mondtam, még sem volt elég halk. Ezúttal ő látta jobbnak a hallgatást, és a csend nem is tört meg, míg a házunk elé nem értünk.

- Bepótoljuk, ígérem.- mosoly féleséget erőltettem arcomra, de tudtam, hogy csak egy grimaszt sikerült odavarázsolnom, inkább szó nélkül hagytam ott. Úgy éreztem.. Úgy érzem ha így folytatjuk mindennek vége szakad idő előtt. Mondhatni duzzogva és csalódottan rúgtam le cipőimet a sarokba és szaladtam fel az emeletre. Minél előbb neki akartam esni a napló olvasásának, hogy megtudjam kitől is kéne távol maradnom. Nem próbálkoztam visszahívni a számot, minek ha ezelőtt sem tudtam.. Időpocsékolás. De nem csak az volt az.. Órákon át olvastam apám írásait, még sem jutottam előrébb.. Egy lépéssel sem.. Csak egy helyben toporgok mióta nálam van ez a könyv.. A földszintről ajtó csukódás hallatszott, így ledobtam az ágyra a kezemben levő könyvet és kimentem a szobából.

- Anyu?- meglepődtem, hogy előbb ért haza, de régebben is volt, hogy elengedték, szóval.. Leszaladtam a lépcsőn, de hiába, nem volt lent senki.. Meg mertem volna esküdni, hogy az ajtó csukódását hallottam.. Túl sokat voltam a szobámba zárkózva az elmúlt időben, ez lehet az oka.. Felsikítottam mikor egy fekete ruhás alak közeledett felém, majd a falnak lökött és az emelet felé vette az irányt. A földön kötöttem ki, és tudtam, hogy a fejemen érződő meleg folyadék csakis vér lehet. Felkeltem, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat a szobámba siettem. A férfi maszkot viselt, kezében a naplóval.- Ne..- elindultam felé, őszintén szólva magam sem tudom mi hajtott, de úgy éreztem bármibe is kerül, vissza kell szereznem. Nem véletlenül került hozzám, és most nem véletlenül akarják elvenni tőlem.- Miért nem tudhatom meg az igazat?! Ennyi kijár nekem!- nem válaszolt. Hirtelen indult el felém, majd csupán elsiklott mellettem, esélyem sem volt. Mire leértem már eltűnt. A fejembe visszatért a fájdalom, amit eddig az adrenalin nyomott el. A telefonomért nyúltam, fel akartam hívni Zaynt, de nem vette fel.. Hát persze.. Amikor szükségem lenne rá, nincs itt..- Cseszd meg!- a földhöz vágtam a készüléket és a fürdőbe mentem. A fejemen egy kisebb sérülés keletkezett mikor találkoztam a fallal. Lemostam a vért, hajammal eltakartam a sebet és csak reméltem, hogy senkinek sem fog majd feltűnni.

- Hays! Fent vagy?- legszívesebben a falba vertem volna fejemet, helyette azonban lementem. Ezúttal tényleg az anyám állt előttem.- Szia Kicsim.- egy puszit nyomott homlokomra, amit kisebb grimasszal értékeltem.- Minden rendben?

- Minden. Miért?

- Furcsa vagy.

- Nem.. Nem vagyok furcsa. Csak..

- Megint összevesztetek?- a fejemet ráztam.- Minden rendben jön, ugye tudod?- eltűrt egy kósza tincset fülem mögé. Lebuktam. Mielőtt bármit is mondhatott volna, kezeit ujjaim közé vettem, és próbáltam nyugalmat erőltetni hangomban.

- Ne ijedj meg, oké? Valaki ma..- meg sem engedte, hogy befejezzem mondatomat, máris közbeszólt.

- És jól vagy? Bántott téged? Szóltál már a rendőrségnek?

- Anyu nyugodj meg! Semmi bajom..

- Hogy képzelted, hogy el akartad hallgatni, hogy betörtek hozzánk?!

- Nem vitt el semmit, nem értem mi ez a felhajtás..

- Lehet, de téged bántott!- kifújtam a levegőt, majd dühösen mentem fel a lépcsőn. Az ágyamra vetettem magam, fejem egy párnába nyomtam és csak feküdtem. Szemeimet könnyek hagyták el, de nem azért mert fájtak a dolgok, hanem azért, mert éreztem kezdek mindenkit elveszíteni magam körül, azzal, hogy meg akarom találni apám gyilkosát. Ethan szerint megőrültem, Zayn kerül, az anyám szerint is megőrültem, a barátaim eltávolodtak tőlem a rendőrségi ügyeim miatt. Senki sem hisz nekem és senki sem ért meg. Lehet ez ennél is rosszabb? Hogyne. Mikor azt hinném, egy lépéssel közelebb kerülök ennek az egésznek a végéhez, vagy kettővel hátrébb kerülök.

- Anyukád hívott..- felültem, majd felé kaptam tekintetemet.- Ha itt lettem volna..

- De nem voltál..- letöröltem könnyeimet.- Mostanában nem vagy itt, Zayn.. És úgy teszel, mint ha ez rendben lenne..- mélyen néztem szemeibe, majd felkeltem és elé léptem.- De ez így nincs rendben.. Szükségem lenne rád, te pedig felszívódsz.

- Hayley..

- Ne.. Kímélj meg egy újabb kifogástól kérlek..

15. fejezet

This is not an illusion.. 

Kaptam egy hívást.. Csak annyit mondtak, hogy esélyt kapok, többet tudni apám ügyeiről, és küldtek egy címet. A kulcs, ami a házat nyitja a legkedvesebb gyerekkori dolgomban van elrejtve, azt mondták. És nem hazudtak, egy fehér, szőrös plüss maci rejtette az apró tárgyat. Fogalmam sem volt honnan tudhatták mindezt, még is a kíváncsiság legyűrt minden érzést odabent. Az ujjaimmal doboltam a kormányon a ház előtt, nem tudtam, hogy ez most komoly, vagy csak valaki át akar verni és játszadozik velem. Végül egy sóhaj után kiszálltam a kocsiból.. Kívülről csupán egy egyszerű háznak tűnt, de amint beléptem megváltozott a véleményem. Eleinte lassan haladtam befelé, nem tudtam mire számítsak. Az egész épület csupán két helységből állt. A falak fehérre voltak festve és parketta borította a padlót, amit a por már elég rendesen befedett. Látszott, hogy régen jártak már itt. Semmi különleges nem volt odabent, és a helyzet az, hogy még sosem jártam ott azelőtt. Az irodába mentem, ami tele volt személyes tárgyakkal. A képek nagy részén én voltam, és a családunk.. Lenyeltem könnyeimet és nagy léptekkel szeltem át a szobát. Leültem az íróasztal mögötti székre és átnéztem a fiókokat, a legtöbb üres volt, de néhányban papírokat találtam, ezeket gondolkodás nélkül gyűrtem a táskámba, amit végül a földre dobtam. A gépével próbálkoztam, de hiába, nem tudtam a jelszót, így pedig esélyem sem volt. Úgy voltam vele, hogy majd Ethan feltöri nekem, ő úgy is ért ezekhez, és biztos segíteni fog.  A szekrényt kinyitva újabb csalódás fogadott. Bevágtam az ajtaját és körbenéztem jó alaposan a szobában. Nem a semmiért kaptam azt a hívást.. A szemem megakadt a parkettán. Kerestem valami tárgyat, amivel felfeszíthetem az egyik számomra furcsa darabot, de nem kellett sokáig szórakoznom vele.. Egy barna bőrkötésű könyv volt a rejtekhelyen, egy kis fekete dobozzal együtt. Leültem a piszkos padlóra, először a dobozt néztem meg. Egy ezüst gyűrű volt benne, belegravíroztatva a nevemmel. Ujjaim közt forgattam a tárgyat, olyan furcsa érzés volt. A szívembe fájdalom hasított, annyi mindent nem tudtam róla.. Lassan úgy éreztem, csupán egy idegen volt számomra, aki felnevelt. Megráztam fejem, ezzel eltrelve hülye gondolataimat, majd felhúztam mutatóujjamra az ékszert. Kezembe vettem a bőrkötésű könyvet és kinyitottam, mint kiderült egy naplót tartok ujjaim közt. Fellapoztam és csupán beleolvasgattam, volt hogy több oldalon keresztül írt valamiről, de volt, hogy csak néhány mondat volt olvasható egy-egy oldalon..

„2006. április 2.

Hays egy angyal. Érte teszem, amit teszek.. Miatta kell megtennem.”

„2006. augusztus 19.

Kristen ma kiakadt. El akarja venni tőlem Haylet, ha tovább folytatom.”

„2006. augusztus 21.

Alkut kötöttünk, de minél előbb lépnem kell, különben elveszítem a lányomat.”

Mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedett és süllyedt, a mellkasomban erős nyomást éreztem. Abbahagyta az írást jó pár hónapig, majd a halála előtti pár hónapról újabb bejegyzéseket találtam. Nem olvastam el mindent, haza akartam vinni, és a szobámban elolvasni a hosszabb írásait, tudni akartam mi volt a háttérben és mit csinált az apám, mert ebből a pár mondatból is könnyen lejött, hogy nem állatorvos volt. Mély levegőt vettem és tovább lapoztam.

„2007. január 7.

Tudják.”

„2007. február 13.

Titokban kell tartanom, továbbra is. Nem törhetek meg.”

Ahogy közeledett az a bizonyos nap dátuma, úgy kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Levegő hiányától szenvedtem, arcomat könnyek áztatták. Tudtam, hogy nem kéne tovább olvasni, még sem tudtam megállni, még sem tudtam letenni a könyvet. Túlságosan is fájt, és túlságosan is érdekelt, hiszen tudni akartam mi történt, én választottam ezt az utat, és számítottam a fájdalomra, a sebek feltépésére, még is abban a pillanatban, ott a földön ülve, gyengének éreztem magam.

„2007. február 17.

Tudtam, hogy nem bízhatok benne, még is megtettem, még is gondját viseltem, amíg csak tudtam. Hiba volt.”

„2007. március 3.

Szinte elkerülhetetlen, de Hayley nem ismerheti meg.”

Kerestem a nevet, beleolvastam a hosszabb oldalakba is, de nem találtam nevet, nem tudtam kiről beszél.. Kitől akart megóvni, hiába akartam is..  Tovább lapoztam.. Az utolsó szöveggel eláttott oldalon voltam. Tudtam mit jelent ez, és a dátumból is lekövetkeztethettem. Az előző nap.. A könnyek gyorsabban folytak végig arcomon, ez nem hasonlított egy oldalhoz sem. Ugyanis nekem szánták..

„2007. március 10.

Hays.

Ha ezt valaha elolvasod, az azt jelenti, hogy a tervek nem úgy alakultak ahogy szerettem volna, ahogy terveztem.. Sajnálom Drágám. Ne ijedj meg a levelektől, csak segíteni szeretnének neked..

Nem hittem szemeimnek, ezért még egyszer átfutottam a szavakon. Honnan tudta akkor, hogy valaki leveleket fog nekem küldözgetni? Megrémültem, de ugyanakkor a zavarodottságot le sem tagadhattam volna.

.. Okkal nem írom le mi van a háttérben, félek, hogy ha nem a te kezedben kötne ki a napló, valaki felhasználná ellened. Ne bízz senkiben Kicsim és légy erős.

Szeretlek.”

Csak meredtem magam elé, és próbáltam feldolgozni a látottakat. Vagy percekig ülhettem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, majd mikor észbe kaptam letöröltem könnyeimet, a naplót a táskába süllyesztettem és elmentem onnan. Egyenesen Ethan házához vezettem, tudni akartam mi van a gépén, méghozzá minél előbb.

- Tudod nem kell dörömbölnöd, hallottam először is.

- Velem kell jönnöd.

- Hays, mi történt? Jól vagy?- gondolom a kinézetem váltotta ki belőle ezt a reakciót, de valahogy nem tudott érdekelni. Megragadtam karját és a kocsi felé kezdtem húzni, végül megadta magát és önszántából szállt be, azonnal beindítottam a motort. Mielőtt megszólalhatott volna vázoltam neki a helyzetet..

- Kaptam egy hívást, é..

- Megint?!

- Megadtak egy címet.. Az apám irodája van ott, amiről még csak nem is tudtam.

- Honnan volt kulcsod? Vagy megint betörtél..?

- Lényegtelen..- felháborodva néztem rá.

- És ez a gyűrű? Sosem láttam még r..

- Ha nem szólnál fél percenként közbe megtudnád.- a hallgatásából ítélve nem tervezte a mondandóm megszakítását.- Ott volt elrejtve.. Ezzel együtt.- egyik kezemmel az ölébe dobtam a naplót, de nem vettem le tekintetemet az útról.- Fel kell törnöd a gépét, meg kell tudnom mi folyik itt, Ethan..- mikor megérkeztünk, szinte rohanva szeltem át a távolságot és nyitottam be. Azt hittem bezártam az ajtót, de tévedtem, nyitva volt.- Nem..- ledöbbenve álltam a szinte üres helységben. Az irodában a bútorokon kívül minden eltűnt. A képektől kezdve a gépig.. Minden.

- Én azt hittem..

-  Itt volt! Valaki.. Valaki volt itt és mindent elvitt!- kiabáltam és le föl járkáltam idegességemben.

- Hays..

- Esküszöm, hogy itt volt.. Nem őrültem meg!

- Feldúlt vagy, nem lehet, hogy..

- Nem hiszem el..- felnevettem.- Hogy találhatnék ki ilyet? És minek?

- Én csak azt mondom n..

- Inkább ne mondj semmit.- kivettem, inkább majdhogynem kitéptem kezéből a könyvet.- Menjünk.- fájt, hogy nem hitt nekem..

14. fejezet

Circles, we're going in circles..

Fejem a hideg konyhapultnak nyomult, fáradt voltam, túlságosan is. A napjaim szinte csak a megszállott kutatásaimból állnak, bár jelenleg nem az apám után nyomozgatok, hanem a múltkori titkos idegen után. Ethan tett nekem egy szívességet a rendőrségen, megpróbáltuk beazonosítani a külseje alapján, ami a mai napig élesen él elmémben, de minden hiába volt. Az összes nyom amit az utóbbi időben követtem csupán zsákutcába vezetett. A kudarcok ellenére képtelen vagyok feladni a keresést, és a folytonos kutatást. A gardróbom belseje tele van feljegyzésekkel és összefüggésekkel. Ha az anyám rájön mindennek vége, ezt pedig nem engedhetem..

- Ha esetleg úgy élnél mint egy korodbeli lány, most nem lennének gondjaid.- levágta fejem mellé a táskáját, amitől felugrottam ijedtemben. Nagyra nyílt szemekkel pislogtam rá, fogalmam sem volt miről beszél.- Mi lenne ha fognád magad és bejárnál az iskolába?- nagyot sóhajtottam. Tény, hogy újonnan ismét elkezdtem kerülni az épületet, de ettől még nem dől össze világ, vagy robban ki a harmadik világháború.. Bár ha az anyámról van szó..- Ohh, és Tommy hívott.. Ad neked egy utolsó lehetőséget, vagy repülsz onnan is..- Tommy a főnököm, aki úgy látszik eddig volt elnéző velem..

- Várj.. Mi az, hogy onnan is?

- Mit hittél, hogy az iskola szó nélkül fogja nézni a lógásaidat?- szemei szinte lángoltak, ha abban a pillanatban ölni tudott volna velük, én már nem élnék.

- Kirúgtak?- felpattantam onnan. Mondtam vagy kérdeztem volna még valamit, de csak tátogni tudtam meglepettségemtől.

- Nem, hála az anyádnak!

- Ohh..- azzal már vissza is ültem a székre, de azonnal meg is bántam reakciómat.- Nem úgy értettem..- hadartam.- Köszönöm..

- Rád sem ismerek Hayley..- felnevetett, közben fejét rázta. Csalódást okoztam neki, ez alkalommal is..

- Én..- sóhajtva kaptam el tekintetemet.

- Hát ez az.. A titkaid mostanában.. Azok teszik tönkre szép lassan a kapcsolatodat Ethannel, vagy Zaynnel.. És velem is.

- Ez nem igaz.

- Ugyan.. Valami sokkal fontosabbat találtál a családodnál, ami megváltoztat és ellök mindentől és mindenkitől. Még is mi lehet ennyire fontos?!- nem válaszoltam, ami abban a pillanatban felért eggyel. Anyu megfordult és elindult ki a konyhából, csalódottan.

- Sajnálom.- semmibe vette szavamat, de meg is értem miért. Nem vagyok jó gyerek, ő nálam jobbat érdemel. Bárcsak mondhatnék neki erről az egészről valamit, de képtelen vagyok, hiszen annyi mindent eltitkolt előlem ő is.. Bízok benne, csupán nem akkor mikor az apámról van szó. Tudom, hogy tudott a dolgairól, még ha nem is az összesről, de tudott róluk, és valószínűleg nem akarja előttem rossz embernek feltüntetni, de már nem vagyok gyerek, el tudom fogadni a dolgokat. Felmentem a szobámba és kinyitottam a szekrényt, elhúzva a ruhákat feltárult a kis nyomozásom eddigi állása. A levelek, a hívásokban elhangzottak, az apám levelei, minden ott volt, de a kirakós még közel sem volt készen. Felragasztottam a titkos idegent, akivel múltkor este összefutottam, kérdőjellel a kis papír közepén, hiszen semmit sem tudok róla, azon kívül, hogy nem tetszik neki az áskálódásom. Az ágyra huppantam és elgondolkodtam anyu szavain. Tényleg ennyire belemerültem ebbe az egészbe..? 

- Hayley!- azonnal lerohantam a lépcsőn, azt hittem baj van hangjából ítélve, és úgy látszott nem lőttem nagyon mellé. A nappalinkban két egyenruhás rendőr állt, mindkettőjüket ismertem, az egyikük Ethan apja volt.. Azt hittem a suli miatt vannak ott, vagy a rendelő miatt.. Vagy.. Sorolhatnám az elmúlt hónapok által összeszedett nem éppen törvényes dolgaimat. 

- Mi folyik itt..?- senki sem válaszolt, éreztem, hogy tényleg komoly a dolog.- Ha a keresés miatt vagytok itt.. Ethan azt mondta nem baj ha me..

- Nem, Hayley..- félbeszakítottak. Összeszűkítettem szemeimet, már csak arra vártam, hogy folytassák, mert kifogytam az ötletekből.- Emlékszel, bejöttél hozzám még tavaly azzal a kéréssel, hogy nézzek utána édesapád ügyének?- bólintottam.- Le kellett zárnunk a nyomozást, apukád szívrohamban halt meg, nem utalt semmi arra, amit behoztál nekünk.

- Mi..? Nem, ez..- elhallgattam.

- Ha tudsz valami mást..- ezúttal én vágtam az ő szavába.

- Semmit. Kösz, hogy utána néztél, sokat jelent.

- Hisz tudod, családtag vagy.- elmosolyodtam, majd miután bocsánatot kértem kimentem a szobából. Amint kiértem az utcára rohanni kezdtem, látásomat könnyek homályosítottak, de nem kellett ahhoz látnom, hogy odataláljak a házhoz. Szinte rögtön ajtót is nyitott, szemei az enyémekhez képest tágra nyíltak. Szavak helyett karjaiba vetettem magam, sírás tört fel belőlem. Magam sem tudtam miért sírtam, csupán fájdalmat éreztem belül a mellkasomban.

- Lezárták a nyomozást..- nem kellett folytatnom, tudta miről beszélek, hiszen elmondtam neki.- Szívroham..- felnevettem kínomban.

- De te nem hiszed el.- fejemet ráztam.- Tudsz valamit?

- Nem mondhatom el..- karjai elengedtek.- Zayn..

- Azt hittem..

- El fogom, de nem most.. Még nem lehet.. Sajnálom.

- A titkok által távolodnak el egymástól az emberek, Hayley..

13. fejezet

I'm sorry if I say, "I need you"..

Ethan úgy döntött hanyagolja ezt az egész "őrületet", csak hogy az ő szavaival éljek. Fogalmam sincs miért hagyott pont most cserben, talán megtudott valamit és fél a következményekről, vagy egészen idáig csupán jófejségből állt mellettem, hogy ne érezzem úgy, ő is azt gondolja, mint a többi ember; megőrültem. Nem őrültem meg, minden rendben van velem, de nem fogom feladni, nem most.. Az apám azt akarja, hogy felfedjem az igazságot, máskülönben nem írta volna nekem azt a levelet, máskülönben nem kapnék nyomokat.. Bár már több hete egyedül vagyok ezzel, se egy hívás, se egy levél.. Semmi. Igyekszem nem huszonnégy órában erre gondolni, de nem könnyű, sőt szinte lehetetlen. Egyedül vagyok ezzel a teherrel és úgy érzem szépen lassan felemészt, apró darabokra szed szét.

- Hayley?- kisebb szívinfarktust kaptam mielőtt megfordultam volna tengelyem körül. Nem ismertem az előttem álló férfit, így rossz előérzetem támadt.

- Segíthetek?

- Inkább én segítenék neked.- elém lépett.

- Öhm.. Megvagyok, köszönöm nincs szükségem segítségre.

- Tévedsz.- elnézett vállam felett, száját apró mosolyra húzta. Úgy a húszas évei vége felé járhatott már, haja karamell színű volt, szemei zölden világítottak a lámpafényben. Néhány fejjel volt magasabb nálam, de alkata és külseje nem keltett bennem félelmet.

- Honnan tudja ki vagyok?

- Elterjedt a neved miután elkezdted bolygatni a múltat.

- Inkább az bolygat engem..- még mindig nem nézett rám, azonban kissé felnevetett apró megjegyzésemen.- És ha megbocsájt..- el akartam menni mellette, de egy hirtelen mozdulattal megragadta karomat, ezzel megakadályozott. Találkozásunk óta először nézett szemeimbe.

- Fejezd be amit csinálsz..- hangja fenyegető volt, de nem tudtam komolyan venni, nem tűnt rossz embernek. Készült volna folytatni fenyegetését, de ismertem már a forgatókönyvet, így megelőztem.

- És ha nem?- felvontam szemöldökömet.- Tudja mit?- leráztam magamról kezét.- Elegem van abból, hogy mindenki meg akarja mondani mit csináljak! Jogom van tudni az igazat, és ohh.. Tudni is fogom kerüljön amibe kerül!

- Ez nem ilyen egyszerű..- kezdte elveszíteni türelmét, tisztán látszott rajta.

- Csak figyeljen.- felnevettem. Tekintetem a nyakára szegeződött, a kabátja alól egy tetoválás látszódott ki, amit egyből felismertem. Meghökkenve hátráltam egy lépést, arca megváltozott. Tudtam mit jelentett a jel, hiszen apám egyik régi könyvében láttam már olyat.. Néhány pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd otthagyva futásnak eredtem.

- Hayley!- a jel egy bandához tartozik.. Apám írt róla, de nem igazán maradt meg belőle sok, csupán annyi, hogy rossz társaság, akikkel nem lenne okos döntés szórakozni... Hideg vérrel ölik meg azokat, akik az útjukba kerül, és volt egy olyan érzésem, hogy én is oda kerültem. Próbáltam olyan gyorsan menekülni ahogy csak tudtam, de lábaim egy idő után megadták magukat.. Hátrálni kezdtem, majd az egyik fa mögött találtam menedéket, de tudtam, hogy csak idő kérdése míg rám talál. Szinte alig kaptam levegőt, a pulzusom az egekben volt, a félelmemről nem is beszélve.. Behunytam szemem, remélve nem követ, annyiban hagyja majd fenyegetését, de miután meghallottam, hogy a nevemen szólongat, minden remény elszállt. Előkapva telefonomat írtam Zaynnek egy üzenetet, ami néhány szóból állt, de annál komolyabb volt.- Én szépen kértelek Hayley!- kezemet számra tapasztva próbáltam tompítani heves lélegzetvételemnek hangját. A lépések zaja egyre közelebbről jött, majd egyszer csak abbamaradt. Felsikítottam ijedtemben mikor karomnál fogva fordított maga felé.- Adok még egy esélyt arra, hogy meggondold magad.. Csak meg kell ígérned, hogy nem játszod a nyomozósdit tovább.

- Nem tehetem..- hangom halk volt.

- Szomorú ezt hallani.- mélyen szívtam be a hideg levegőt, majd lehunytam szemeimet. Hirtelen történt minden, egy erős ütést követően a földre zuhantam. Arcomon meleg folyadék szaladt végig, némi könnyel vegyítve. Hátráltam a legközelebbi fa törzséhez, míg a hátammal el nem értem. Képtelen voltam felkelni, a levegő a szokottnál nehezebbnek tűnt. Mikor felnéztem, látásomat a közeli lámpa fénye zavarta, de tisztán ki tudtam venni a gyors léptekkel közeledő alakot. Az idegen keze újra lendült, de mielőtt lecsaphatott volna ismét valamelyik testrészemen, Ő megállította. Az ismeretlen férfi szemei egy pillanatra kitágultak majd lerázta magáról Zayn karját.- Ez volt az utolsó figyelmeztetés..- laza mozdulattal igazította meg kabátját, majd eltűnt az éjszakában. Könnyek törtek fel belőlem, a barna szemű fiú pedig egyből hozzám lépett. Szorosan zárt karjai közé, amik menedéket adtak nekem a történtek és a hideg ellen. A fájdalom szinte méregként áradt szét testemben, a megkönnyebbüléssel együtt. Tudtam, hogy komolyan kell vennem a történteket, de azt is, hogy még nincs vége. Mikor újra észbe kaptam már nála voltam, és a fejemen keletkezett sebet látta el. Szemeit forgatta minden egyes szisszenésnél, mikor a fertőtlenítő találkozott a sérülésemmel.
- Jól vagy?- most szólalt meg először a történtek óta. Aprót bólintottam válasz helyett, féltem, hogy ha megszólalok a hangom cserben fog hagyni.- Mi volt ez?- leguggolt elém, kezeit térdeimen pihentette és mélyen véste tekintetét enyémbe.
- Nem tudom.. A semmiből tűnt fel..- szinte gépként hazudtam neki, és vágtam rá a választ. Ennyiben hagyta, bár szemeiben volt valami szokatlan. Apró csókot lehelt homlokomra, majd karjait körém fonta. Ennyit arról, hogy nincs több titkolózás, és hazugság kettőnk között..

12. fejezet

So we can start it all over again..

Gondolataim kicsit sem voltak rendben, nem mióta a barna szemű, számomra csoda, kilépett az életemből. Olyan hamar jött.. De olyan gyorsan is távozott. Mondhatni egy szellem lettem, testben ott vagyok mindenhol, de lélekben kapaszkodok az emlékekbe, amik nem hagynak nyugodni, vagy élni. Keresem a választ a miértre, de eddig úgy látszik hiába. Azt hittem nem létezik olyan szerelem, vagy kapcsolat, ami olyan lett volna, mint a mienk. Azt hittem ilyen csak a filmekben létezik.. A lány halálosan szereti a fiút, de mikor az elhagyja, szinte belehal a fájdalomba. Túlzásnak tartottam, hiszen sosem éltem át még ilyet és még csak elképzelni sem tudtam, de most.. Most úgy érzem tényleg kiszakították azt a dobogó valamit a mellkasomból és millió apró darabra törték. Kisebb bökést éreztem oldalamon, ami elég volt ahhoz, hogy kiragadjon gondolataimból és visszavigyen az utolsó padba. Arcom nedves volt könnyeimtől, mindenki engem bámult, nekem azonban fogalmam sem volt mi történik. Ethanre pillantottam, aki alig észrevehetően rázta meg fejét, tekintete tele volt fájdalommal és talán némi szánalommal. Meg értem.. Hiszen én is szánalmasnak éreztem magam, amiért úgy csinálok, mint ha gyászolnék, pedig csak meg kellene tanulnom elengedni. Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, felkaptam táskámat és könyveimet majd lehajtott fejjel rohantam ki onnan. Meg sem álltam, csak miután lábaim néhány utca után már nem bírták a futást. Megsemmisülve csúsztam le egy épület falának támaszkodva és temettem arcomat kezeim közé. Abban a pillanatban nem érdekelt mennyien bámulnak meg, vagy gondolnak betegnek, csak ki akartam magam sírni. Fogalmam sincs meddig lehettem ott, de mikor már sikerült megnyugodnom kissé összeszedettebben indultam haza.

- Beszélnünk kell.- épp, hogy beléptem az ajtón, már le is támadott.

- Fáradt vagyok, majd holnap.. Kérlek.- nem néztem rá, hangom a szokottnál halkabb volt és gyengébb is egyben.

- Most.- hangszíne elárulta, nincs menekvés, beszélnem kell vele. Jeleztem neki, hogy figyelek, de igazából csak minél előbb túl akartam esni ezen.- Felhívott az osztályfőnököd.- szemeimet forgatva ráztam a fejemet. Várható volt, mindig ezt csinálja.. Folytatta volna monológját, de úgy éreztem közbe kell lépnem.

- Jól vagyok.

- Kétlem.. Ez a fiú teljesen tönkretett.

- Nem ő az egyetlen.- hangom a kelleténél kicsit gúnyosabbra sikeredett.- Túl leszek ezen.. Előbb, mint gondolnád.

- Már hónapok óta ez megy.. Mintha nem is a lányom lennél.

- Az emberek változnak.- ezzel a mondattal kívántam lezárni a beszélgetést és a szobám helyett inkább kiléptem az ajtón. Nem kérdezte hova megyek, ami talán jobb is, mivel magam sem tudtam, csak mentem egyenesen előre. A friss levegőnek köszönhetően a fejem lassan tisztulni kezdett, így ha csak egy kicsit is, de közelebb kerültem önmagamhoz. Minél messzebb jutottam az otthonomtól annál tisztábban láttam a dolgokat, annál jobban tudtam mit is szeretnék. Nem vesztegettem az időt, ahogy az elmúlt hónapokban tettem, egyenesen felé vettem az irányt. A hó friss volt  háza előtt, de pár pillanat múlva már az én csizmám nyomai látszottak benne. Egy mély levegővételt követően hosszan nyomtam meg a csengőt, és csak vártam. Arca ezúttal is meglepettnek tűnt, csakúgy, mint a legutóbbi alkalommal.- Meg kell hallgatnod.- még mielőtt bármit is mondhatott volna megelőztem. Egy pillanatra összeráncolta homlokát, majd szó nélkül tárta ki az ajtót. Belépve, megcsapott finom illata, amit már oly régen érezhettem. Mikor megfordultam alig pár lépésre állt tőlem. Szemei csillogtak, elvesztem bennük..- Sajnálom..- széttártam karjaimat.- Sajnálom a titkaimat, de nem ellened voltak.. Meg akartalak védeni az életemtől é..- nem engedte, hogy befejezzem.

- Az életedtől?- elgondolkodtam, nem tudtam hogy is kéne megfogalmaznom.

- Zűrös múltam van.

- Ahogy majdnem mindenkinek.

- Akkor meg kell értened miért nem akarom, hogy beleláss. 

- Azt hiszed elítélnélek?- nem válaszoltam.- Nem csak neked volt nehéz gyerekkorod.

- Nem a gyerekkoromról van szó.- lehajtott fejjel beszéltem. El akartam neki mondani mindennél jobban, azt szerettem volna, hogy visszafogadjon a bizalmába, de képtelen voltam. Túlságosan is féltem, hogy mit gondol majd.. Hogy azt hiszi egy buta kislány vagyok, aki feleslegesen futja újra és újra ugyan azokat a köröket, és ahelyett, hogy elfogadná, hogy az apja meghalt, kísérti a múltat.

- Nem kell mondanod semmit.- felé kaptam tekintetemet.- Látom rajtad, hogy elmondanád és ez nekem elég.- szemeimet lassan könnyek lepték el.- Sajnálok mindent.- fejemet ráztam, képtelen voltam megszólalni. Apró mosoly jelent meg arcán, talán a reakciómtól, talán mert sikerült megbeszélnünk, nem is a miért számít, hanem, hogy vége a szenvedésnek. Széttárta karjait, nem haboztam, ölelésébe bújtam és engedtem magam elveszni abban a pillanatban. Behunytam szemem és mélyen szívtam be illatát, úgy éreztem "haza találtam".- Nincs több hazugság.- hangja lágy volt.
- Nincs több hazugság.- ismételtem mosollyal az arcomon. Lágy csókot lehelt homlokomra, majd ismét karjai közé zárt.

11. fejezet

I'm half a heart without you..

- Zayn? Én vagyok.. Beszélnünk kell.. Kérlek hívj vissza..- azzal már le is tettem. Szinte napi három ilyen üzenetet kap már lassan egy hónapja, még sem válaszol.. Egyikre sem. Sóhajtva dobtam a készüléket az ágyra és léptem az ablakhoz. A hó szitált, az utca lámpái segítségével pedig csodálatos látvány fogadott. Imádtam nézni a hóesést, de jobban élveztem volna azzal a személlyel, akit szeretek. Azóta nem tudok róla szinte semmit, mióta veszekedtünk a kunyhónál. Ric néha közli velem, hogy jól van meg ilyenek, de tudom, hogy csak azért teszi, mert úgy érzi ezzel segít, pedig nincs így. Nem segít ha tudom, hogy jól van, mert én nem vagyok jól nélküle. Hiányzik.
- Le kéne jönnöd..- a mostohaapám.. Igen, ennek is eljött az ideje.. Összeházasodtak. Nem volt valami nagy felhajtás körülötte, szűk családi esküvő volt, mégis hangulatos. Természetesen Zayn nem jött el, pedig azt hittem ott legalább tudok majd vele beszélni, de minden lehetőséget kihasznál, hogy kerüljön. A telefonomra pillantottam, majd lemondóan sóhajtottam és vele tartottam a földszintre. A konyhába lépve meglepetés fogadott. A helység félhomályban volt, csupán a konyhabútoron végigfutó égősor fénye töltötte be a helységet néhány gyertyával együtt az asztalon, ami piros és arany díszítésben pompázott. Apu halála óta először leszünk többen karácsonykor az asztalnál, ami eleinte mondhatjuk úgy is, hogy megijesztett, de ez már a múlté. Anyu szülei már rég meghaltak, csak a nénikém van arról az ágról, de ő Amerikában él a családjával, nagyon ritkán látjuk, ami az apai ágat illeti.. Mióta apu már nincs köztünk a nagyszüleim nem tartják annyira fontosnak, hogy meglátogassanak.. Jó ha évente egyszer találkozunk.. Küldenek nekem pénzt ünnepek alkalmával egy kártyával, de ennyi. A szívem nagyot dobbant mikor megláttam a negyedik terítést az asztalon, de nem mertem beleélni magam.
- Zayn?- hangom halk volt. Anyu közelebb lépett hozzám és végigsimított hajamon.
- Ric meghívta, de nem adott egyértelmű választ.- hát persze.. És miért? Mert én is itt vagyok. Torkom elszorult, azt hittem abban a pillanatban lábaim megadják magukat és sírva fogok a földre rogyni, de helyette a székre ültem és csak néztem ki a fejemből, mint akinek csak a teste van ott.
Az este kellemesen telt, már amennyire jól tudtam magam érezni. Nem az ő hibájuk volt, az enyém. A világfájdalmam ellenére megpróbáltam nem elrontani az ő estéjüket így hoztam a formám és igyekeztem mindenhez jó arcot vágni. Nem így terveztem ezt az estét, ahogy semmit sem.. Vele akartam tölteni ezt az ünnepet.. Ülni a kanapén, karjai közt miközben forró csokit iszunk és nézzük a hóesést, majd mellette elaludni. Sütni vele mézeskalácsot, és megteríteni az asztalt, ahol négyen kellett volna lennünk, és nem csak hárman. Átadni az ajándékát és várni a reakcióját.. Hogy kézen fogva sétálhassunk a hóesésben.. Ez mind csak álom. Mellette elfelejteném az életemet, sőt mellette elfelejtek minden rosszat, de amióta már nincs az életemben csak az apámra tudok gondolni és arra, mi lett belőlem. Ethan felhívott az este folyamán, kicsit beszéltünk, de hamar mennie kellett, a karácsonyt ő a rokonainál tölti. Ott ülve azt gondoltam egyedül vagyok.. Mindenkinek meg van a maga élete, amiben én csak teher vagyok, semmi több. Látásomat pillanatok alatt könnyek homályosították, majd a forró cseppek egymást követve gördültek végig arcomon. Nem akartam tovább szánalmasnak érezni magam, így felkeltem, belebújtam a csizmámba, magamra kaptam a kabátomat és miután összeszedtem azt, ami kell halkan kiosontam a házból. Ezúttal gyalog mentem, nem csak mert utáltam ilyen időben vezetni, azért is, mert szükségem volt a friss levegőre. Ujjaim égtek a hidegtől, mikor lesöpörtem a sírkőről a havat és kicseréltem a virágot a vázában. Behunytam szemem és engedtem, hogy elmém elmerüljön emlékeimben. A boldog képekből egy hideg fuvallat rángatott vissza a jelenbe. Még egyszer behunytam szemem, majd már indultam is. A lábaim nem haza vittek, az Ő ajtaja előtt kötöttem ki, magam sem tudtam miért, vagy egyáltalán mit akarok ott. Annyi mindent mondanék neki, de mégis.. Ha előtte állnék, a szavak mit sem érnének, azonban valami azt súgta, csak így van lehetőségem vele beszélni. Szemtől szemben.. Erőt vettem magamon és bekopogtam, bár kezeimet már rég nem éreztem. Nekem percekig tűnt a várakozás, nem is igazán az ajtóra figyeltem, csupán előre-hátra hintáztam és a csizmámat néztem.
- Hayley?- fel kaptam fejemet, arcán meglepettség köszönt vissza. Szólásra nyitottam számat, de egy hang sem jött fel torkomon, csupán néztem azt az arcot, amit már régóta nem láthattam.- Gyere b..- már tárta is ki az ajtót, de valami felerősödött bennem és szavába vágtam.
- Nem válaszoltál egy üzenetemre se.- talán kicsit támadóbban sikeredett a hangsúlyom, mint azt szerettem volna, így inkább gyorsan még lágyan tettem hozzá valami, nehogy azt higgye, idejöttem veszekedni.- Miért?
- Idő kellett.
- Majdnem egy hónap?
- Nem mindenki olyan mint te.
- Ezt hogy érted?- fejét rázta válasz helyett. Úgy éreztem, mint akinek a gyomrába tőrt szúrtak volna. Annyiszor elképzeltem ezt a beszélgetést, de valahogy sosem így..- Örülök hogy jól vagy.
- Add át Ricnek, hogy sajnálom.- a kés csak mélyebbre fúródott bennem.
- Persze..- hangom elcsuklott, de torkom köszörülésével esélyt sem adtam neki, hogy észrevegye. Más volt. Szemeimet könnyek lepték el.. Fájt, ahogy velem viselkedett, ahogy senkinek nézett.- Mennem kell.. Bocs.. Hogy zavartalak.
- Viszlát Hayley.- intettem és már ott sem voltam. Majdhogynem futva indultam el hazafelé.. A forró sós cseppek megállás nélkül folytak végig jéghideg arcomon, ezzel teljesen homályossá tették látásomat. Az a fiú törte össze a szívemet, akit nem is akartam, az életem részévé tenni, de úgy látszik nincs mindig van választásunk. Összetörve haladtam végig az utcákon, ahol a házak kivilágítva álltak, ahol mindenki boldog bolt a falak között.. De úgy látszik máshol a szeretet ünnepe túlértékelté vált..

10. fejezet

Don't let me go..

A napok lassan számlálhatatlanná váltak, fénysebességgel teltek, mire észbe kaptam már a hóesésben csókoltam azt a fiút, akibe akaratom ellenére szerettem bele. Eleinte furcsa volt, sőt lehetetlennek tűnt elképzeli a "mi" fogalmát, hiszen nem egyszerű ez az egész a mi esetünkben, mégis sikerült. Hogy is van? A szívnek nem lehet parancsolni? Talán. Nem hiszek az ilyenekben, ahogy a sorsban sem, de az érzéseim valódiak és már ha akarnám se tudnám élni nélküle a napjaimat.
- Holnap reggel érted jöjjek?- kezeivel derekamat ölelte, közel tartott magához.
- Nem.. Ethan elvisz..
- Akkor később.- arcán mosoly jelent meg.
- Később.- lágy csókot lehelt ajkamra majd már el is hajtott a kocsijával. Utálok neki hazudni, mégis mindig megteszem.. Hogy mondhatnám el neki, hogy az apámat nem baleset érte, és jelenleg ami a legjobban foglalkoztat, hogy kiderítsem ki ölte meg..? Ez nem egy egyszerű téma, amit bármikor feldob az ember egy beszélgetés alkalmával. Épp, hogy beléptem az ajtón melegség fogadott, az összes holmim a földön landolt, én pedig a konyhába siettem. Nem tudtam nem észrevenni az idegességében fel s alá járkáló anyámat, aki a telefonon lógott megint. Nem azért teszi, mert annyi szabadideje van, hanem mert próbál alkudozni a szolgáltatókkal és haladékot kérni. Ez megy már hónapok óta.. A rendelő eladása nem oldotta meg a gondunkat, csupán enyhítette egy kis ideig. Minden hét végén beteszek valamennyit a kifizetéseknek szánt üvegbe, de van, hogy másnapra a szobámban köszön vissza a pénz. Nem engedi, hogy segítsek neki, pedig ideje lenne belátnia, hogy nincs egyedül ebben az egészben. A tea égette torkomat, de melegséggel töltött el, így kortyoltam még egyet a forró italból. Ric gondterhelt arccal ült le mellém.- Hogy van?-  fejét rázta. A pultra tettem a bögrét és kiléptem a konyhából. Amint mellé értem mutatta, hogy csak egy perc és minden figyelme az enyém, nekem azonban nem volt kedvem egy percet sem várni. Lassan vettem ki kezéből a telefont és szakítottam meg a vonalat. Mielőtt bármit is mondhatott volna szavába vágtam.- Itt lenne az ideje elfogadnod a segítséget, ha csak nem akarsz télen megfagyni, vagy az utcán aludni.
- Hays é..
- Nem!- hangom már már hisztérikus volt.- Mikor veszed észre, hogy itt nem csak te laksz?- széttártam karjaimat.- Mindig együtt oldottunk meg mindent..
- Ez most más.
- Miért?!
- Hayley, kérlek. Nincs kedvem veszekedni.
- Akkor lásd be, hogy ha így folytatod nem lesz semmid.- nem válaszolt, arcán azonban fájdalom jelent meg.- Miért nem engeded, hogy segítsek?
- Mert az anyád vagyok, nekem kell gondoskodnom rólad! Nem fordítva..
- Akkor legalább engedd annak az embernek, akihez hozzá fogsz menni..- hangom lehalkult.
- Ho..
- Rosszkor voltam rossz helyen.- megvontam vállamat, majd még a könnyeim előtt siettem fel a szobámba. Eltávolodtunk egymástól, de az okát magam sem tudom. Régen olyan jó volt a kapcsolatunk, összetartottunk, de most.. Csak mind a ketten hazudunk és titkolózunk a másik előtt, mint valami idegenek. A helyzet az, hogy nem is ő, hanem én változtam, ráadásul rossz irányba. Csak bámultam ki a fejemből, nem volt mit tennem. Szó szerint.. Már egy ideje nem kaptam semmit sem, csupán egy üzenetet néhány hete; hogy nem hagyhatom, hogy elveszítsük a házat. De hogy miért, magam sem tudom. Túlságosan is belemélyültem ebbe az egész "kutatok az apám gyilkosa után" dologba, és semmi másra nem figyeltem. Elhanyagoltam a barátaimat, a családomat.. Mindent és mindenkit.
Az ébresztőm éles hangja zökkentett ki álmaimból. A fáradtság ellenére nem is bántam, hiszen egy újabb nap, ami talán közelebb visz a válaszhoz. Nem mástól jött a tipp, hanem saját magamtól. Elgondolkodtam.. A könyv.. A benne levő üzenet.. Csak egy helyhez vezethet, amit úgy ismerek, mint a tenyeremet. Sajnálom, hogy nem jutott előbb eszembe, hiszen még esőben is egyszerűbb lenne eljutni oda, mint hóesésben. Melegen öltöztem fel, a táskámat megtömtem néhány dologgal, hogy úgy nézzen ki, mint ha suliba mennék, és már indultam is. Alig negyed órás vezetés után kénytelen voltam gyalog tovább menni, hiszen nem lehet kocsival arra menni. Az egyik parknak van egy erdő része is, régen sokat jártunk oda apuval, amiről a másik szülőm nem tudott. És ezek szerint a titkos levél küldözgetőim sem. Apunak volt ott egy kis faháza.. Már a gondolattól is millió emlék szakadt fel bennem, de nem hagyhattam, hogy az érzelmeim vezéreljenek.. Ezúttal nem. A hóesésben szinte semmit sem lehetett látni, mégis sikeresen eljutottam a kis házig. A kulcs anyu szobájában volt, az éjjeliszekrény fiókja aljára ragasztva. Emlékszem, mindig nekem kellett addig elterelni anya figyelmét, míg apu elvette onnan. Ugyan az a látvány fogadott, mint jó pár éve. Akaratom ellenére mosolyodtam el és mentem beljebb. Egy újabb lógás, amit még magam sem tudok hogy fogok kimagyarázni, de nem is számít. Ledobtam táskámat a kopott kanapéra és a szekrényhez léptem. Látszik, hogy évek óta senki sem járt ott, mindent porréteg lepett el. Mindent átnéztem, amit lehetett, megnéztem nincs-e valami titkos rejtekhely.. Akármi.. De csupán egy levelet találtam.. Vagyis, annak is csak egy darabját. A papíron csupán annyi állt, hogy "Jobb ha vigyázol." Bárcsak tudnám apám mibe keveredett.. Csalódottan forgattam ujjaim között a szakadt papírdarabot. A telefonom rezgéssel jelezte zsebemben az új üzenetet.

Hol vagy? Kate hívott, hogy még nem értél haza. Remélem jó okod volt megint a lógásra.. Beszélnünk kell !

Ethan írt.. A készülék kijelzője szerint már három óra is elmúlt, pedig nekem csupán néhány órának tűnt az ott töltött idő. Összeszedtem a holmimat és kisiettem onnan, ahogy kiléptem beleborzongtam a hideg fuvallatba. 

- Hazudtál.- szörnyen megijedtem, azt hittem egyedül vagyok. Mikor megfordultam egyszerre volt fájdalom és csalódottság szemeiben. Ajkaim elváltak egymástól, de képtelen voltam bármit is mondani.- És ez nem az első alkalom.- sóhajtottam és nem törődve kijelentésével folytattam utamat a kocsimhoz.- Miért?

- Mindenkinek vannak titkai.

- De nem ennyi!- karomnál fogva állított meg. Kicsit sem tetszett hangneme, és mivel én ilyen vagyok, egyből visszavágtam.

- Még te beszélsz?

- Én nem hazudok neked egyfolytában.

- Aha..- kezdtem fázni, így ismét a kocsim felé tartottam, Zayn pedig kissé lemaradva, de jött velem.

- Mégis mi történt veled? Nem ilyennek ismertelek meg.

- Az emberek változnak.

- De nem ennyire.

- Akkor miért vagy még velem?!- nagy lendülettel fordultam meg tengelyem körül és néztem mélyen szemeibe.- Ha nem bírsz elviselni úgy ahogy vagyok, csak lépj ki te is az életemből!- széttártam karjaimat. A kiabálásom több szempárt is felénk vonzott, de nem tudtam vele foglalkozni. Nem válaszolt, ami nálam felért egyel. Szólásra nyitottam számat, de jobbnak láttam inkább befogni, ezért megráztam fejemet és beszálltam a kocsimba. Egyszerre fájt és dühített az egész.. Minden. 

9. fejezet

Now I'm stuck in the middle of nowhere..

Fejemet felhúzott térdeimen támasztottam, és hallgattam a lépcső legfelső fokán, ahogy anyám és Ric halkan beszélgetnek. Tudtam, hogy nagy a baj, de azt nem, hogy ennyire. Anyu hangja mondhatni csupán suttogás volt. Suttogás tele aggodalommal. Úgy egy hete adta el a rendelőt a heves tiltakozásom ellenére is, de kevesebbért sikerült, mint ahogy azt tervezte, így visszakerültünk oda, ahonnan elindultunk. Hiába ajánlottam fel neki a segítségemet, nem érdekelte, szerinte ezt neki kell megoldania mivel ő a felnőtt, csupán elfelejti, hogy nem az egyetlen aki ebben a házban él, és aki dolgozik. Szinte könyörögnie kellett, hogy ne kapcsolják ki az áramunkat, de Ric segített anyu tudta nélkül. Lassan elfogadom, hogy már nem csak ketten vagyunk, de nehéz, a történtek ellenére. Már tudom kitől örököltem a makacsságomat, hiszen még a saját pasijától sem fogad el segítséget, márpedig muszáj lesz, ha még a házban akar maradni és ezt ő is tudja, csupán nem akarja beismerni magának. Mikor lekapcsolódott a villany a földszinten sóhajtva keltem fel és mentem a szobámba. Ki kellett valamit találnom minél előbb, nem terveztem végignézni ahogy elveszítünk mindent és, hogy az anyám lelki ronccsá nem válik emiatt. Abból már van egy a családban, és nem szívesen osztozkodok ebben. Hónapok teltek el mondhatni átlagosan, ugyanis se egy levél, se egy telefon nem érkezett a titokzatos idegenektől. Azonban ennek ellenére sem hiszem, hogy valakik csak játszottak velem, ugyanis az a pasi aznap olyan információt adott át, amit senki más. Mivel ez elég sok szabadidővel jár, ahogy az anyám, úgy én is elkezdtem túlórázni és minél többet dolgozni, hogy tudjak neki segíteni, még ha ő nem is kér ebből. És ami az időm másik részét illeti..

- Na?- a fejemet rázva ültem le mellé.

- Ugyan ott vannak ahol eddig.- kifújtam a levegőt majd hajamba túrtam.- Miért kell ilyennek lennie? Miért nem tud másra is gondolni? Nem csak ő lakik itt..- felpattantam és többször egymás után elsétáltam a fiú előtt, idegességemben.- Annyira önfejű..

- Akárcsak te.- rám villantotta mosolyát, amitől kissé megenyhültem és visszahuppantam mellé. Fejemet vállára hajtottam, karjába karoltam és behunytam szemeimet. Azt kívántam bárcsak reggelre minden megoldódhatna és ne lenne több gond a családdal kapcsolatban.. Bárcsak minden olyan lenne, mint régen. De ezúttal is csalódnom kellett, csakúgy, mint az esetek 90%-ában. Semmi sem lett jobb másnapra, sőt.. Az igazgató egy újabb hívással bombázta anyut, és ismét mesélt neki az újabb lógásaimról. Hiába próbáltam magyarázkodni, hogy dolgoztam, hogy segítsek neki, csak rontottam a helyzeten és egy újabb vitába keveredtünk, amiből ezúttal is én jöttem ki vesztesként. Sírva számoltam be Ethannek a történtekről, aki ezúttal sem lehetett mellettem, mert egy újabb utazáson vett részt. Néhány perces ücsörgés után összeszedtem magam és inkább elővettem a rendelőből elhozott dobozokat és elkezdtem átnézni a holmikat. Fogalmam sem volt mit kéne keresnem, egészen addig míg az utolsó dobozban meg nem találtam.. Egy egyszerű könyvnek nézett ki, de a látszat nem minden. A borítója kopott volt, épp olyan, amit ha valaki a kezébe vesz, rögtön el is dob, hiszen azt gondolná valami régi vacak, de én tudtam mit jelent.. Szívem jelezte izgatottságomat és hevesebben kezdett dobogni. Megfogtam a kopott borító egyik sarkát és húzni kezdtem, míg az el nem vált a felülettől. Egyből felismertem a kis trükköt.. Apu régen mutatott már ilyet és felhívta a figyelmemet a mögöttes tartalomról. Akkor még nem tudtam hogyan is érti, de mára már világossá vált számomra. A kopott borító helyén az én nevem állt. Ujjamat végigvezettem az íráson majd további darabokra szedtem a könyvet, míg meg nem kaptam a részeket, amiket már csak össze kellett tennem, hogy eggyé váljanak. A borító alatti lap volt a kirakós első darabja, majd minden egyes meghajtott oldal rejtett egy másikat. Ezeket kellett kitépnem és a végén összetennem, így kaptam meg a végeredményt.. Egy rövidke üzenet volt, amitől szemeimben könnyek gyűltek.

" Hays.. Remélem sosem fogod ezt megkapni mert az azt jelentené, hogy már nem a tied a rendelő, de ha még is, tudd, hogy szerettelek és ne hidd el nekik amit mondanak. Nem engedheted be oda őket. "

Az Ő írása volt.. Az apám kézírása. Kezeim remegtek és látásomat könnyek homályosították, de a furcsa érzés ellenére örültem, hogy újra egy darabot kaptam belőle. Tudta, hogy kutatni fogok utána, de honnan? Miért volt ennyire biztos benne és kiket nem kéne be engednem oda? A kérdések csak megerősítettek abban, hogy hazugság volt minden, amit a rendőrök mondtak arról az estéről. A sok tudatmódosító szer tett róla, hogy az is maradjon, csupán az agyam nem engedte ezt.

- Hé, nem jössz le e..- ijedtemben magam alá gyűrtem a papírt és azt, ami a könyvből maradt. Ric meglepettnek tűnt ahogy előttem állt.- Ne haragudj..

- Én csak..- valami jó hazugságon gondolkodtam, de semmi sem jutott eszembe.- Csak..

- Nem tartozol magyarázattal, kopognom kellett volna.

- Nem számít.- apró mosolyt küldtem felé.- Hogy van?- felvonta szemöldökét.- Nem áll velem szóba a legutóbbi lógásom miatt.- megrántottam vállamat ő pedig beljebb lépett.

- Ahogy eddig, de..- szavába vágtam, ugyanis tudtam mi következik.

- Én sem könnyítem meg neki.

- Mi az, ami ennyire elszakít a külvilágtól?- néhány pillanatig csupán néztem arcát.

- Semmi..

- A hazugság nem old meg semmit..- habozott majd folytatta.- Ha valami bajba kerültél..

- Mi? Nem!- nem ezt a reakciót várta, így nyugodtabban szólaltam meg újra.- Nem keveredtem semmibe és nem is drogozok ha erre gondoltok, csak.. Kutatok.- megrántottam vállam.

- Kutatsz?- újból felvonta szemöldökét.

- Ahha..- eltűrtem egy kósza tincset fülem mögé mondhatni idegességemben.

- És hogy áll a kutatásod?

- Jól.. Azt hiszem.- sóhajtottam.- Fogalmam sincs.- felnevettem, de nem örömömben.- Néha úgy érzem mindaz amit tudok egyenlő a semmivel.

- Akkor dolgozz rajta még egy kicsit.- arcán mosoly jelent meg.- Le jössz vagy..?- folytatta volna de a fejemet ráztam, így egy bólintással jelezte, értette és már ki is ment a szobából. Hajamba túrva hajtottam előre fejemet és próbáltam összeszedni gondolataimat mielőtt felhívtam volna a barátomat, hogy mindent beszámoljak neki az új fejleményekről, és egyben az újabb zsákutcáról.

8. fejezet

Wake me up now, and tell me this is all a bad dream..

- Ethan.. Anyud felkereste az enyémet, ők már visszajöttek, de nem tudnak rólad semmit. Hol vagy? Kezdek aggódni.. Hívj fel, amint megkaptad..- nos, a barátom szó szerint eltűnt, ami aggaszt. Eleinte azt hittem tovább maradt, de miután a szülei sem tudnak róla semmit, így minden megváltozott bennem. Felmerült az is, hogy köze van ahhoz, amit az apámról tud, ugyanis mindent megosztok vele.. Minden levelet és hívást amit kapok. Idegesen nyomtam ki a készüléket, miután már nem tudtam mit hozzátenni a rövidre sikeredett üzenethez. Hiába, a barátom a legfontosabb, és ha miattam került valami zűrbe, akkor minél előbb lépnem kell, és ezentúl kihagyni abból, amiből lehetséges. Nem kockáztatok, akkor inkább egyedül csinálom végig. Megráztam a fejem, átdobtam a táskámat a vállamon és már indultam is haza. Elkezdtem megint bejárni dolgozni, aminek épp itt volt az ideje. Nem csak, mert kihagytam jó néhány napot, de így legalább van valami, ami lefoglalja a gondolataimat, és nem enged elveszni bennük, mert mindig csak ugyan oda jutok vissza olyankor.. Az apámhoz. Nem tudok nem rá gondolni, és arra a pasasra a képekről. Gyalog indultam útnak, fülemben a zenével, ugyanis, hogy anyát idézzem "a folyamatos szemtelen viselkedésért" elvette a kocsi kulcsom, aminek roppantul örülök, hiszen csak húsz percet kell így hazáig sétálnom, de nem para. Tudom, hogy megváltoztam, ráadásul nem is a jó irányba, de nem önszántamból. Úgy érzem visszatért az az énem, aki egykor voltam.. Az a Hayley, akit nem szerettem, aki csak bántotta az embereket.. Most mégis megint itt tartok. És egyedül vagyok, nincs itt se az apám, se Ethan, hogy segítsenek elhagyni ezt az énemet, nincs más, aki segíteni tudna. Csak ők voltak.. A zeném elhallgatott, így megálltam és kerestem a hiba forrását. Számítottam rá, lemerült.. Idegesen vágtam a táskámba a telefonomat a fülesemmel együtt. Egy fura pasas kapta le rólam tekintetét, mikor az találkozott az enyémmel. Eleinte csak azt gondoltam, a hülye viselkedésem miatt figyelt, de miután a második utcát elhagyva is a nyomomban járt, a felvetésem megváltozott. Kicsit sietősebbre vettem a sétát, bár tudtam, hogy feltűnt neki, hogy kiszúrtam. Behunytam szemem és egy mély levegő után futni kezdtem, azt gondolván így majd lerázhatom. Azt hittem jobban ismerem a várost, mint ő, de tévedtem.. Miután már lábaim nem bírták tovább megálltam, az idegen férfi sehol sem volt mögöttem, pár pillanat múlva azonban megjelent előttem, néhány barátjának a társaságában. Nem volt hová mennem.. Megfordultam tengelyem körül, de addigra minden lehetőségem elfogyott.
- Mit akar?- hangom nem remegett meg, még csak nem is volt benne érezhető a félelem, sokkal inkább a határozottság és a szokásos bunkó stílusom jelent meg benne. A férfi közelebb lépett hozzám, a többi idegen azonban továbbra is tartotta a néhány méter távolságot.
- Csodálom, hogy nem ismersz fel.- arcán mosoly jelent meg, ami engem óvatosságra intett.
- Maga a férfi a képekről..- arcomon meglepettség futott át. Nem gondoltam volna, hogy személyesen is találkozhatok vele, sőt ami azt illeti, nem is akartam.- Ki maga?
- Én a helyedben nem áskálódnék az apád múltjában.
- Ez nem válasz a kérdésemre.
- Nem..- újabb sejtelmes mosoly jött a részéről.- Ez egy tanács volt, és ha okos lennél megfogadnád.
- Miért van magáról annyi képe?
- Csak magadnak fogsz fájdalmat okozni kislány.
- Maga ölte meg?- kérdések milliói cikáztak a fejemben, amit már oly régóta szerettem volna feltenni valakinek. Valakinek, aki választ adhat rá, aki lezárja a múltat.
- Az apád jó barátom volt.
- Még is nyomozott maga után.
- Tudta, hogy valamibe belekeveredtem.
- Mibe?
- Fogadd meg a tanácsomat, és ne zaklasd a múltat.Túl sok ember életét teheted tönkre vele.
- Más az enyémet tette tönkre.
- Családokat rombolhatsz le vele.
- Az én családommal már megtették, szóval nem érdekel.- határozott voltam, talán egy kis gúny is volt hangomban, de leginkább csak elszántság. Arca megváltozott, amit nem értettem.
- Más ember lettél Hayley..- összeszűkítettem szemeimet.- Tom nem ilyennek nevelt.
- Az élet csodákra képes.
- Nálad épp az ellenkezője.
- Csak hogy maga nem az apám, így nem mondhatja meg mit tegyek.
- A fényképek rólam nem vezetnek sehová, hidd el, nincs közöm a történtekhez, és jobban teszed ha te sem kevered bele magad.
- Kösz a figyelmeztetést, majd észben tartom.- szavai csak felidegesítettek, ahogy a tudat is, hogy hiába próbálkoztunk annyi mindennel Ethannel, semmi haszna nem volt.
- Én szóltam kislány.- szemeimet forgattam, majd hátat fordítottam és elindultam a jó irányba, reménykedve abban, hogy ezután senki sem fog üldözni és jó tanácsokkal ellátni, míg haza nem érek. Az utam sikeres volt, épségben, senkitől sem zavartatva léptem be a házba, ahol sötétség és csend fogadott, ami csak egyet jelentett. Az anyám vagy megint túlórázik a kórházban, vagy valahol az új pasijával van. Fáradtan dobtam le mindent az előszoba közepére és lépkedtem fel a lépcsőn. A szobámból fény szűrődött ki az ajtó alatt, de mire felfogtam a dolgokat már benyitottam.
- Ethan!- a fiú a kiabálásomra kissé megijedt, de pár pillanat múlva már karjai közt tartott. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Nem láttam rajta semmi különöset, így gyanítottam az elméletem téves volt, és minden rendben vele. Elmondása szerint a képen látható pasas után kutakodott míg távol volt, de nem jutott annál tovább, amit eddig is tudtunk.. A drog üzlet. Hiába, a pasi nagyon jó a kora ellenére, semmi nyoma, csupán az arc és kész. Azután, hogy közöltem vele az eseményeket, csalódottan vette tudomásul, hogy hiába maradt távol plusz egy hétig. Persze eleinte jött az aggódó barát szereppel, de miután látta, hogy tényleg semmi bajom, felhagyott ezzel, természetesen feltűnt neki a változásom is, de nem hozta fel, csupán célozgatott rá, és mivel ismerem már elég régóta, tudom, hogy nem úszom meg a lecseszést, és a beszédet, miszerint megint itt tartunk és hogy ez mennyire nem jó, és mit gondolna most rólam az apám.. És a többi.. A baj ezzel csak az, hogy fogalmam sincs mit gondolna rólam, ugyanis már nem is tudhatom meg.

7. fejezet

I think I gonna lose my mind..

- Hé, Hays!- elkapta a karomat, ezzel megállítva a nagy rohanásomat. Kérdőn néztem rá, ugyanis már így is késésben voltam, és nem volt hangulatom egy újabb veszekedéshez, amiről arca árulkodott. Vonásai pillanatok alatt ellágyultak, ezáltal megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, tudván, hogy nem kapok egy újabb lecseszést tőle. Szeretem őt, de a tény, az tény.. Teljesen biztos vagyok benne, hogy titkol előlem valamit, ami nem is kis dolog.. Lehetséges, hogy csak beképzelem az egyéb dolgok miatt, de amint felhozom a témát, már terel és kiakad, ebből nekem pedig az jön le, hogy titkol valamit. A kérdés már csak az, hogy mit és miért. Ha megbízna bennem elmondaná, még ha ezzel "óv" is. Nincs szükségem védelemre, csupán az igazságra.- Tegnap kihagytad a vacsit.- ajkammal 'o'-t formáltam, ugyanis ez nálunk szokás, a hét egyik napján ha anyu szabad együtt vacsizunk és beszélgetünk. Teljesen elfeledkeztem erről, és nem gondoltam volna, hogy szeretne még velem kettesben lenni és beszélgetni a napjaimról. Ami azt illeti, én nem szeretnék ezekről beszélni. Lassan nem lesz olyan téma, amiről anélkül beszélhetnék, hogy feljönne az apám ügye és az én titkom.
- Igen.. Fáradt voltam.
- Beszélni szerettem volna veled.
- Ohm.. Ne haragudj.. És most se, de sietnem kell.
- Csak.. Ígérd meg, hogy ma bepótoljuk.- válaszképp bólintottam, amitől arcán mosoly jelent meg. Intettem és már rohantam is, kocsiba szálltam és a kelleténél talán egy kicsit gyorsabban mentem, de már ott szerettem volna lenni. Ethan a rokonainál ragadt, pár napból több lett, amit megértek, mert lassan ott tart, hogy évi egyszer megy csak, de azért hiányzik a dilis feje. Így azonban a napjaimat Zayn társaságában töltöm, amit eleinte szörnyen furcsának találtam, hiszen nem rég ismerem, és nem szoktam ennyit együtt lógni az új ismerősökkel, de ő más. Nem tudom pontosan miért, de ő más, mint a többiek. Egy öleléssel üdvözölt mikor megérkeztem, majd már mentünk is. Filmet néztünk, méghozzá az Árnyék ügynök című filmet, amit én már láttam, de nem hagytam amíg rá nem bólint, hiszen imádom. Nem sok lehetett már vissza, maximum tíz perc, amikor észrevettem, hogy közel volt az alváshoz.. Fogtam néhány szem pattogatott kukoricát és az arcába dobtam. Felvonta szemöldökét, amitől elnevettem magam és hozzádobtam még néhányat.
- Komolyan?- vigyorogva bólintottam, mosolyra húzta száját.- Jól van..- mosolya csak még szélesebb lett. Imádtam.. Egyszerűen szebbé tudja vele varázsolni a napomat, és a kedvemet egyaránt. Egy újabb darabot céloztam felé, mire kinyitotta száját. Feltartottam kezeimet és ünnepeltettem magam a sikeres dobásomat követően. Bokámnál fogva húzott közel magához. Szívem nagyot dobbant, elvesztem gesztenyebarna tekintetében, de arcomról a mosoly nem tűnt el, azonban a külvilág mint ha megszűnt volna létezni körülöttem. Arcunkat milliméterek választották el, de mielőtt bármi is történhetett volna, elhúzódtam. A szikra szinte egy pillanat alatt hagyott alább. - Ne haragudj.- a fejemet ráztam.
- Inkább te ne haragudj, csak tudod.. Ric és az anyám.. Ez.. Fura lenne.
- Igen.- kissé elnevette magát.
- Azt hiszem mennem kéne.- aprót bólintott, végül csendben figyelte, ahogy összeszedem a holmijaimat, majd kikísért. Lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam arcára.- Köszönöm a délutánt, jól éreztem magam.
- Én is.
- Főleg, hogy bealudtál a filmen.- vállon böktem.
- Az mellékes.- akaratlanul is elmosolyodtam. Intettem és már indultam is, ugyanis tudtam, hogy késésben vagyok anyám vacsorájáról, és ha ezt kihagyom, végleg megbántom. Szinte úgy estem be az ajtón, de nagy meglepetésemre, nem egyedül volt, sőt nagyon úgy tűnt nem maradtam le semmiről sem. Ric is az asztalnál volt.
- Sajnálom.. Nem figyeltem az időt.
- Semmi gond.
- A szemeid nem ezt mondják.. Itt akartam lenni.. Tényleg.- levágtam magam közéjük. Néhány perces csend következett, amit természetesen én törtem meg.- Beszélni szerettél volna.
- Eladom a rendelőt.
- Tessék?!- kissé felemeltem hangom, de csakis a meglepettségemnek hála. A nagy számnak inkább be kellett volna fognia, és hagyni, hogy csend maradjon a vacsora végéig, de nem..- Nem teheted..
- Szükség van a pénzre, és neked nem kell.. Nem azt az utat választottad.
- De..
- Sajnálom Kicsim, kevés a fizetésem, hiába sok a túlóra.
- Hát.. Én is dolgozok.. Beleadok m..- esélyem sem volt befejezni a mondatot, szavamba vágott.
- Ez lett volna a másik dolog, amiről beszélni szerettem volna veled.. Felhívott a főnököd.. Tudni szerette volna mikor óhajtasz bemenni.- homlokomra csaptam. Teljesen elfelejtettem, hogy amíg Ethan nincs, én helyettesítem.
- Sajnálom, csak..- próbáltam valami ütős és hihető magyarázattal előállni, de egyszerűen semmi sem jutott eszembe.- Akkor sem adhatod el, apu nekem szánta.
- Már döntöttem.- kérlelően néztem rá, de tekintete továbbra is kemény volt. Kifújtam a levegőt, majd szó nélkül keltem fel az asztaltól és hagytam ott őket. Nem veheti el tőlem a rendelőt is.. Az az egyetlen hely, ahonnan még semmit sem dobott ki.. Az egyetlen hely, ahol még közel érzem magamhoz az apámat.

6. fejezet

There's a girl, lost her way, looking for someone..

Csak ültem az ablakban, könnyeimmel küszködve miközben az üvegen az esőcseppek egymással versenyt futva gördültek végig. Úgy éreztem.. Úgy érzem az életem napok alatt 360 fokos fordulatot tett, és teljesen a feje tetejére állt minden. Az emberek hazudnak, titkolóznak és kerülik az igazságot. Az igazságot arról, hogy mi is történt az apámmal hét éve. Szerintem anyu tudja mi is volt pontosan, csupán nem árulja el, ami nem is meglepő, hiszen az új pasiját is hónapokig titkolta előttem. Ilyenkor felmerül az emberben a kérdés, hogy vajon mit titkolhatott még? Ric jófej meg minden, de ha azt hitték, hogy napok alatt hozzászokok egy harmadik személyhez a házban, hát nagyot tévedtek. Egy ideig még elviselem az itthoni dolgokat, de egy idő után már nekem is elegem lesz, és talán.. Talán, ha nem titkolta volna a kapcsolatát, hanem már az elején beavatott volna, nem így kezelném, de így az jön le, hogy nem is akart nekem esélyt adni vele kapcsolatban.. Ha bízott volna bennem már az elején, nem lennének a csípős megjegyzéseim, és beszólásaim se anyának, se nekik.. Ő alakította így az egészet, hát akkor játszunk így, nekem megfelel, ugyanis egész életemben ilyen voltam miután egy fontos személy kilépett az életemből. Persze Ethan néha tudott fegyelmezni, igazából ő volt az egyetlen akire akkoriban hallgattam, de egy idő után már nem szórakoztatott az egész, így felhagytam ezzel a viselkedéssel. És itt van Zayn.. Aki szintén titkol valamit a múltjával kapcsolatban, miért hazudott volna arról, hogy örökbe fogadták, amikor Ric rokona? A fejemben túl sok a kirakós, amikből túl sok darabka hiányzik még, hogy egészek legyenek, és ez kiakasztó és fárasztó dolog. Futni a hiányzó darab után, ami lehet, hogy csak fájdalmat vagy csalódást okoz.. Szörnyű. De a képek nem annyira okoztak csalódást, amiket a széfben találtam.. Kicsit kutakodtam a férfi után, aki rajta szerepelt.. Ethan segített nekem, mivel az apja zsaru, előnyünkre vált az ottani rendszer, még ha nem is tudnak róla. De amiről a másik nem tud, az nem fáj neki. A siker azonban nem teljes, mert nem tudjuk ki van a képeken, csupán annyira jöttünk rá, hogy nem csak apám 'érdeklődött' iránta. A rendőrség már évek óta körözi, azonban Tom Adams volt az, aki rátalált.. Most jön a szöveg, amit ilyenkor a filmekben szokás hallani.. A pasi, mint egy szellem. Semmit sem találtunk róla az adatbázisban a képein és az ügyein kívül. Egy valami azonban érdekes.. Köze volt több drog ügyhöz, ami számunkra már egy kiindulópont is lehet. A kérdés már csak az, hogy apám miért kutakodott ez a férfi után.. Mibe keveredett? De a legnagyobb kérdés a fejemben mégis az volt, hogy vajon emiatt az ember miatt kellett meghalnia? Nem.. Ő nem ilyen ember volt. Legalább is szeretném ezt hinni, de már magam sem tudom mit higgyek vagy gondoljak egyáltalán. Megtöröltem szemeimet és lemásztam, onnan, majd magamra kaptam egy pulcsit és már ott sem voltam. Amint kiléptem a házból az esőcseppek találkoztak bőrömmel, de nem foglalkoztam ezzel, csupán mentem egyenesen a célomig, ugyanis pontosan hét éve történt minden. Félúton megálltam virágot venni, majd nem lassítottam míg a temetőbe nem értem. Letettem a vörös rózsákat a fekete márványra, leültem mellé és csak hagytam, hogy elvesszek emlékeimben. Annyi minden került elő, nem akartam elszakadni a boldog pillanatokból, mikor még ő is mellettem volt, de kénytelen voltam egy hűvös fuvallat miatt. Testem megborzongott, ezért néhány perc múlva már indultam is haza, de csak miután újra megígértem magamnak, hogy kiderítem mi történt aznap este. Vagy órákig lehettem a sírnál, már besötétedett.. A vizet csavarni lehetett volna ruháimból, ezáltal fáztam is, mégis úgy éreztem megérte. Ennyivel tartozom neki. Nagy lendülettel nyitottam be otthon és vágtam át az előszobán, de nem kellett volna.. Anyám és a pasija ott falták egymást, de amint észrevették, hogy ott vagyok hirtelen szétváltak és nagy szemekkel néztek rám.
- Woo.. Bocs, ha megzavartalak.- hangom a kelleténél gúnyosabbra sikeredett, mint ahogy terveztem.
- Hays.- Ric intett egy mosollyal az arcán.
- Mi történt veled?- anya lépett hozzám közelebb, amitől én automatikusan hátráltam. Fogalmam sincs miért tettem, de megtettem ezáltal a meglepettségük még nagyobb lett.
- Apunál voltam.- hangsúlyozva mondtam ki a szavakat.- Tudod ma van hét éve, hogy már nincs itt.- széttártam karomat és kissé felemeltem hangomat. Igen, dühös voltam rá amiért semmibe vette az egészet.. Őt.
- Menj fel a sz..
- Ne..- felnevettem kissé.- Ne csináld ezt.
- Hayley!- ezúttal rajta volt a sor, hogy felemelje hangját.
- Tudod mit? Inkább ott alszok egy barátomnál. Eszem ágában sincs a boldogságotok útjába állni.- azzal már a lépcső felé tartottam.
- Hayley!- nem foglalkoztam vele, felrohantam a szobámba. Ledobtam vizes ruháimat és szárazra cseréltem őket, majd összepakoltam egy táskába. Felvettem a dzsekimet, a kapucnit a fejemre húztam és miután átdobtam a táskámat vállamon már az erkély felé siettem, mivel tudtam, hogy lent nem juthatok ki. Lemásztam onnan és kocsiba ültem, nem érdekelt semmi sem abban a pillanatban, csakis az, hogy minél előbb eltűnjek a házból és annak környékéről. Az utat Ethan felé vettem, de mikor odaértem rájöttem, hogy a barátom elutazott a nagyszüleihez néhány napra. Senki máshoz nem mehettem.. Persze vannak barátaim, de nem állnak ilyen közel hozzám. Valahol aludnom kellett a kocsimon kívül, így hát megcéloztam a néhány méterrel arrébb levő házat, azonban miután már megnyomtam a csengőt nem tartottam olyan jó ötletnek, mint azt az előbb gondoltam, de már késő volt.
- Hayley?
- Nagyon sajnálom, furán fog hangzani, de.. Itt maradhatnék estére?
- Jól vagy?- azt hittem ki fog nevetni, vagy rám csapja az ajtót azzal az indokkal, hogy teljesen megőrültem, de tévedtem. Sőt, a reakciója egyenesen meglepett. A fejemet ráztam, mire szélesebbre nyitotta az ajtót, ezáltal beléptem a házba.
- Ne haragudj, de Ethan elutazott, és nem mehettem sehova.. Igazából nem tudom miért te jutottál eszembe és.. Jesszus, mit gondoltam?- hajamba túrtam. A sírás kerülgetett, ugyanis szerencsétlennek és megsebzettnek éreztem magam.
- Hé.. Minden rendben, itt maradhatsz. Nem zavarsz..- magához húzott, pólójába fúrtam arcomat és erősen kapaszkodtam belé.- Mi történt?
- Érezted már valaha úgy.. Mintha minden csak szívás lenne? Az életed..
- Túl sokszor.- felnevetett, de nem örömében. Nem válaszoltam, úgy tűnt, mint aki elveszett volna gondolataiban, én pedig nem akartam kizökkenteni, azonban a telefonom megtette helyettem is. Ezúttal sem volt esélyem beleszólni, a vonal másik felén levő személy most is sietett, hogy mielőbb közölhesse velem amit akar.
- Rossz ötlet.
- M..- lehetőséget sem kaptam a válaszra, már le is tette. Tudtam, hogy ugyan az a személy keresett fel, de ezúttal sem értettem miről beszél így tanácstalanul álltam és néztem a telefonom kijelzőjét, míg az el nem sötétedett.
- Ez gyors volt.- összevonta szemöldökét.
- Igen.. Biztos téves volt..- nem tudtam jobbat kitalálni, bár látszott rajta, hogy nem hisz nekem, de ki hinne egy ilyen gyenge szövegnek.. Pár pillanat múlva benyögtem, hogy ha nem lenne gond elfoglalnám a kanapét, mert fáradt vagyok, amire egy édes mosollyal bólintott, majd hozott egy plédet és párnát. Felajánlotta nekem a vendégszobát, de visszautasítottam, így is túl nagy kérés volt ez, főleg, hogy nem is igazán ismerem. De mégis.. Jó érzés volt, hogy számíthattam rá.

5. fejezet

I feel like we're as close as strangers..

Mivel senki sem válaszolt a kiabálásomra, rájöttem, hogy egyedül vagyok és feladtam a próbálkozást, inkább kimentem a garázsba, hátha ott megtalálom a keresett tárgyat. Jake, apu egyik barátja felhívott, hogy nincs-e nálunk valami kerti cucc, de pontosan nem értettem a nevét, csak, hogy hogy néz ki, de őszintén.. Nem hogy a garázsban, de még életemben nem találkoztam ilyen tárggyal. Vagy órákig kutathattam ott, de nem találtam meg, amit kerestem. Egyik kezemben a telefont tartottam a fülemhez, a másikkal az utolsó polcot kutattam át, de a vége az lett, hogy véletlenül mindent levertem onnan.

- Jake, nincs i..- elhallgattam, ugyanis furcsa dologgal találtam szembe magam. A vonal másik végén válaszoltak, de nem értettem tisztán és pár pillanat múlva már ki is nyomtam a készüléket. A zsebembe süllyesztettem a telefonomat és kerestem valamit, amire ráállhatok, hogy rendesen elérjem a polcot. A választásom végül egy vödörre esett, csak reménykedtem, hogy nem esek le onnan. A polcon régi könyvek voltak, még apu tette oda őket, emlékszem rá, mert ott voltam amikor felpakolta. Senki nem olvasna ilyeneket, ezért is egy jó hely, ha valaki el akar rejteni valamit. A falba egy széf volt beépítve, amiről nem tudtam. Mondhatni nem is ismertem az apámat.. Minél többet tudok meg róla, annál távolabb kerül tőlem és annál nagyobb lesz a kérdés a fejemben.. Ki volt ő? Kíváncsi voltam mit rejthet, de volt egy kis probléma.. Nem tudtam a széf kódját. Próbálkoztam a születési dátumokkal, a munkájához kapcsolódó számokkal, mindent kipróbáltam, de egyik sem nyitotta ki. Behunytam szemem és próbáltam koncentrálni, majd mikor leesett el sem hittem, hogy hogy nem jutott eszembe. Lassan egy hete agyalok az egészen, és amikor jól jöhet nem jut eszembe.. 526. Bepötyögtem a számot és csak reménykedtem, hogy ez lesz a kulcs. Felkiáltottam örömömben, amikor jó volt a jelszó, de nem igazán arra számítottam, ami fogadott. Csupán képek voltak benne, de abból vagy ötven darab. Kiszedtem őket és visszapakoltam mindent úgy, ahogy azelőtt volt, mielőtt megtaláltam volna a széfet. A szobámba a földre tettem az összeset és végignéztem rajtuk. Egyetlen férfi volt rajtuk, mindig máshol és más személlyel. A furcsa ezen kívül már csak az volt, hogy mindnek a hátulján dátum volt, méghozzá az apám kézírásával. Csak egy valamire tudtam gondolni, de valahogy nem állt össze a kép a fejemben.. Az apám nem lehetett magánkopó.. Az lehetetlen.. Tudtam volna, ő mégiscsak az apám. Miért titkolta volna ezt el? Már végképp fogalmam sincs, hogy ki volt ő..
- Hays!- anyu hangja hallatán letöröltem könnyeimet és szinte pillanatok alatt tüntettem el a képeket a fehér szőnyegemről.- Hé, jól vagy?- éreztem, hogy átlát rajtam, én mégis maradtam a már jól bevált módszernél..
- Persze.
- Figyelj, nem kérném ha nem lenne fontos..
- Miről van szó?- összeszűkítettem szemeimet.
- Ric szeretne megismerni, én pedig azt szeretném ha adnál neki egy esélyt, és nem ítélkeznél.
- Oké.- hangom halk volt.
- Tényleg?
- Ha ezt szeretnéd.. Nem akarok a boldogságod útjába állni.- súlyos szavak, amiktől a súly inkább csak az én szívemre nehezedett, ugyanis nem akartam ezt az egészet. Nem akartam úgy csinálni, mintha ez rendben lenne, mert számomra nem volt rendben ez a dolog, mégis miatta muszáj volt megjátszanom az egészet, hiszen már csak ő van nekem.
- Sokat jelent.- mosolyt erőltettem.- Lesz még egy vendég.- felvontam szemöldökömet. Úgy éreztem ez egyre csak jobb és jobb lesz.- Majd meglátod, de szerintem már találkoztatok.
- Elárulod ki az, vagy..?
- A testvérének a fia.. De sajátjaként szereti. Ideköltözött Londonba, és úgy gondolta Ric, jól kijönnétek.
- Szuper.- hangom tele volt kedvességgel, még ha belül nem is úgy képzeltem el.
- Köszönöm.- megölelt, majd már ki is ment a szobámból. Megsemmisülve dőltem az ágyamra, azt kívánva bárcsak elsüllyednék és egy másik világban kötnék ki, de sajnos nem így történt, így inkább szépen lassan elkezdtem készülődni és alig egy óra múlva már mondhatni készenlétben álltam az ajtóban. Egy fekete ruhát vettem fel, fekete magassarkúval, hajam göndör fürtökben omlott vállamra. Nem terveztem, hogy kiöltözök, csak felvettem az első kezembe akadó ruhát.. Előbb értünk az étterembe, azonban állhattam egyedül míg anyám az asztalt intézte. Ismerős illat csapta meg orromat, pár pillanat múlva pedig egy ismerős arc is társult hozzá.
- Komolyan? Véletlen megint összefutunk?- a 'véletlen' szó különleges hangsúlyt kapott, Zayn azonban jót szórakozott rajtam.
- Várj, te n..
- Kérlek.. Kímélj meg ettől.- szemeimet forgattam.
- Szóval már ismeritek egymást?
- Tessék?
- Ő Zayn.
- Riccel jöttem.- arcán mosolya csak még szélesebb lett. Egy pillanatra behunytam szemem, azt hittem ennél rosszabb már nem is lehet ez a nap, de úgy látszik tévedtem.. Méghozzá elég nagyot. Legszívesebben eltűntem volna onnan, de nem volt láthatatlanná tévő köpenyem, így inkább csendben lépkedtem mögöttük az asztalhoz. Számomra majdhogynem kibírhatatlan volt az este, ugyanis csak a képek jártak a fejemben, így nem igazán tudtam odafigyelni éppen miről is beszélgetnek az asztalnál. Csakis arra tudtam gondolni, hogy valamibe belekeveredett, de miért akartak neki ártani, őt mindenki szerette.. Jó ember volt.
- És te Hayley?- Ric felé kaptam tekintetemet, de csak néztem rá nagy szemekkel.. Fogalmam sem volt mit kérdezett vagy mondott előtte.- Te mit szeretnél csinálni az érettségid után?
- Öhm.. Még nem igazán tudom.
- Úgy tudtam fotózol.- meghökkenve néztem rá.
- Az csak hobbi.. Én nem vagyok az a..- nem fejeztem be a mondatot, helyette inkább belekortyoltam az üdítőmbe. Szerencsére túl sok kérdés nem érkezett felém az este hátralevő részében, így megúsztam egy újabb kínos szituációt. Kissé megörültem amikor készülődtünk hazafelé.. Egyből közöltem, hogy inkább megvárok mindenkit kint, amíg elintézik a számlát, nem volt kedvem tovább abban az épületben lenni, elég volt ez a néhány óra. Ne értsen félre senki, én igyekeztem egész este alatt, de sokkal jobban érdekeltek a fényképek, amik csak rám vártak otthon. Rosszkor jött ez a vacsora, és ezért a többi három személynek hülyén jöhetett ki a viselkedésem, pedig nem akartam, hogy így legyen, csupán.. Csupán apámat előrébb soroltam. Szemeimet könnyek lepték el, abban a pillanatban, amint rá gondoltam.. Lassan tényleg idegenné válik számomra, én mégis megszállottan keresem azt az embert, aki elvette tőlem.
- Jól vagy?- közel lépett hozzám.
- Mi?
- Egész este valahol máshol jártál.- vállam fölött nézett át rajtam miközben beszélt.
- Jól vagyok.
- Mondja a lány, aki mindjárt elsírja magát.
- Félreérted. Nincs bajom vele, és ha anyám boldog vele, akkor nem én leszek az, aki az útjába áll.- sóhajtottam.- Csupán rossz időzítés..- sóhajtottam, majd rá emeltem tekintetemet.- Sajnálom, hogy úgy viselkedtem.
- Kezdek hozzászokni a természetedhez.- elengedtem fülem mellett a megjegyzését.
- Egy valamit nem értek.. Azt mondtad a szüleid elhagytak.- mielőtt válaszolhatott volna újra négyen lettünk, így esélye sem volt. Engem azonban sokkal jobban érdekelt a válasza abban a pillanatban, mint bármi más. Látszott rajta, hogy örült annak, hogy nem kellett válaszolnia.

4. fejezet

I wish I knew the answer..

Az elmúlt héten a sulimban nem telt el úgy nap, hogy valaki ne hozta volna fel a látogatásomat az őrsön, vagy, hogy megőrültem, de nem érdekelnek, ugyanis én tudom az igazságot.. Legalább is csak ami magamat illeti, ami az apám ügyét.. Nos, még várnom kell egy kicsit. Még mindig fogalmam sincs mi jelenthet az a szám, és bárhol keresem, nem találom a hozzá vezető kulcsot. Már mindenhol néztem ahol lehetséges, és aminek köze lehet az apámhoz, de minden hiába.. Zsákutcába kerülök újra és újra, ez pedig kiakasztó, főleg, hogy mostanában nem kaptam semmit sem.. Se levelet, se hívást. Ez frusztráló, hiszen szeretnék az ügy végére járni, de úgy nehéz, ha egy hülye számnak sem tudom a jelentését, és senki sem tud segíteni. Talán tényleg csak átverés volt ez az egész, és az egyik ellenségem tényleg csak ki akart szúrni velem, de be kell vallanom.. Nagyon is sikerült hülyét csinálnia belőlem. Egy ideig még eltűröm a cseszegetést, sőt.. Nálam nagy a tűrőhatár, de egy idő után már nem tudom lenyelni mindazt, amit mondanak, én is emberből vagyok, és bármennyire is egyszerűbb játszani a rendíthetetlent, egyszer minden jég megtörik. Velem is ez a helyzet a napokban.. Megtörtem, pedig nem akartam.. Külsőleg még úgy ahogy tartom magam, de amint egyedül vagyok az érzéseim eluralkodnak rajtam és minden porrá hull körülöttem. De ami még ennél is rosszabb, hogy az anyám teljesen rám szállt. Mindent számon kér rajtam, mint ha valami zsaru lenne.. Sehova se mehetek anélkül, hogy ne kérdezne rá, ráadásul úgy bánik velem, mint egy öt éves kislánnyal, minden nap elvisz az iskolába, azóta amióta a rendelőben ébredtem, csak hogy biztos legyen benne, elmentem. Kiakasztó, de komolyan mondom.- Ez olyan megalázó.- az ablaknak döntöttem fejemet és csak bámultam kifelé.

- Te választottad ezt az utat.

- Csak egy alkalom volt.- nem válaszolt helyette lassan állt meg a parkolóban. Csak vártam, de nem szólalt meg így mondhatni felháborodva másztam ki a kocsiból és csaptam be az ajtaját. Elindultam a bejárat felé, de amint elhajtott már meg is álltam és küldtem egy üzenetet a barátomnak. Pár perc múlva a telefonom kijelzőjén Ethan arca villogott, elhúztam a kis ikont és egyből a lényegre tértem, meg sem várva, hogy beleszóljon.- Haza kell vinned.- hangom furcsán csengett, mint ha valami szörnyűséget tettem volna, és minél előbb el kéne tűnnöm a helyszínről..

- Hays.. Neked nem..?- a szavába vágtam.

- Hát pont ez az.. Nem akarok itt lenni.

- Miért nem szólsz valakinek erről?

- Neked szóltam, nem?

- Tudod hogy értettem.

- Segítesz, vagy..?- ezúttal ő szólt közbe.

- Ha be se mész csak rosszabb lesz.. Azt hiszik ők győztek.

- Miért nem így van?

- Nem, nem így van..- elhallgatott, vagy egy percig csend volt a vonal másik végén, hiába szóltam bele, nem válaszolt.- Ne haragudj, de l..

- Tudom.- megtettem én helyette és kinyomtam. Igen, egy kicsit felhúztam magam, de csak mert bele sem képzeli magát a helyzetembe és ez rosszul esik, azt hiszi én olyan vagyok, mint ő.. Akit nem érdekel mit mondanak róla, pedig ez nincs így, lehet, hogy előtte az a lány vagyok, de igazából nem.. Az egész életem egy színjáték. Csak álltam a bejárat előtt a telefonommal babrálva, miközben mindenki befelé ment. Gondolkodtam, előnyökön és hátrányokon, de a vége mindig ugyan az.. Elfutni minden elől. Kifújtam a levegőt, majd elindultam hazafelé. Tudva, hogy több órás út vár rám, mégis ezt választottam az újabb pocsék nap helyett. Úgy döntöttem majd ma összeszedem magam az elkövetkezendő napokra. Erős leszek, történjen bármi, vagy mondjon bárki bármit, nem fogok rajta agyalni, mert ők nem ismernek és nem tudják mi áll a háttérben.. Én azonban igen. Egy valamit azonban én sem értek, méghozzá, hogy mi történik velem mostanában.. Ugyanis van, hogy néhány óra kiesik az emlékeimből.. Fogalmam sincs mit teszek vagy hol vagyok, egyszerűen nem emlékszem semmire, csupán, hogy mi történt előtte, és utána. Ez most sem volt másképp, hazafelé tartottam a suliból a szokásos úton, bár ezúttal gyalog, még is máshol kötöttem ki. Fékcsikorgás térített észhez és egy mély hang szitkozódása, majd már tovább is hajtott. Kissé megdöbbenve álltam az út szélén, több tekintet kíséretében. Látni lehetett az arcukon mit is gondolnak, de ahogy ők sem, úgy én sem értettem mi történik. Szólásra nyitottam számat, de magam sem tudtam mit kéne mondanom, így majdhogynem elfutottam onnan.

- Hayley!- nem foglalkoztam vele, tartottam a tempómat, ezek után tényleg minél előbb otthon akartam lenni.- Megállnál?

- Miért követsz?!- felháborodva fordultam meg. Több tekintet is ránk szegeződött mégsem érdekelt igazán.- Csak hagyj békén! Van elég bajom nélküled is.- néhány pillanatig csak néztük egymást, a csendet végül ő törte meg.

- Hazaviszlek, oké?

- Nincs szükségem a segítségedre.

- Jelenleg nincs választásod.- mutatta, hogy szálljak be a kocsiba, ami mellettünk parkolt. Néhány pillanat gondolkodás után végül beszálltam a járműbe, de úgy terveztem, hogy nem szólok hozzá. Túl sokszor tűnik fel az életemben, anélkül, hogy számítanék rá vagy egyáltalán akarnám. Idegesen doboltam ujjaimmal a térdemen miközben néztem a mellettünk elsuhanó házakat.

- Én nem is erre lakom.- ránéztem, de nem válaszolt, ezért gondoltam ezt a múltkoriért kapom. A fekete kocsi ismerős utcában állt meg, de nem ismerős ház előtt. Csendben követtem, mivel tudtam, hogy felesleges ellenkeznem, úgy sem az lesz, amit én szeretnék és úgy sem fog hazavinni. Végül egy zöldre festett szobában kötöttünk ki, amiről gondoltam az övé volt.

- Most már elárulhatod miért tettél öngyilkos próbálkozást azzal a kocsival.

- Mi?! Nem.. Én nem..- sóhajtottam.- Nem figyeltem, oké?- arcát elnézve nem igazán hitt nekem.- Különben sem tartozok magyarázattal neked, nem is ismerlek.

- Ezen változtathatunk.

- És ha én nem akarok?

- Hallottam a kis kalandodról.- gyorsan váltott témát.

- Örülök neki..

- Mi történt veled?- meghökkenve álltam előtte, nem értettem mire céloz pontosan.

- N.. Nem tudom miről beszélsz.

- Szétestél az elmúlt hetekben.

- Ohh, te már csak nagyon tudod..- felnevettem.

- Tudod Ethan a barátom..- nem válaszoltam.- Tudom, hogy meghalt az a..

- Ne! Ne is folytasd, oké? Én erre nem vagyok kíváncsi..- főleg úgy nem, hogy valaki játszadozott velem ez ügyben, így nyilván nagyon nincs kedvem erről beszélni, főleg nem egy idegennek.

- A szüleim ott hagytak egy árvaházba, szóval hidd el, át tudom érezni, sőt..

- Sajnálom, ezt nem tudtam..

- Nem is tudhattad.- kedvesen mosolygott rám.- Gyere, hazaviszlek.- meg akartam volna kérdezni, hogy eleve miért kellett odavinni, de tényleg így volt fair, ha már a múltkor én is ezt csináltam vele, bár nem önszántamból. Csend volt az úton, pedig annyi kérdésem lett volna hozzá, mégsem akartam vagy mertem feltenni neki, így inkább siettem is be a házba mikor leparkolt előtte, persze megköszöntem neki a dolgokat.

- Elárulhatnád hol voltál.- azt hittem csendben feljuthatok a lépcsőn, a szobámba, de tévedtem. Sóhajtva fordultam felé, de őszintén nem volt kedvem egy újabb vitához. A helyzet az, hogy szörnyen megromlott a kapcsolatom az anyámmal mióta rájött, hogy nem szedem a bogyóit.

- Megbeszélhetjük ezt holnap? Fáradt vagyok.- bólintott, de láttam rajta, hogy szeretne valamit még mondani, ezért nem indultam fel.

- Viszont valami nem várhat.- összevontam szemöldökömet.- Gyere velem.- mint egy szófogadó kiskutya, követtem a nappaliba, ahol eléggé meglepődtem. Úgy a harmincas éveiben járó, világos barna hajú pasas állt velem szemben. Kék szemei vonzották tekintetemet, de nem annyira, hogy belefeledkezzek, ugyanis tudtam kivel állok szemben.- Hays, ő Ric.- valami mosoly szerűséget villantottam.

- Anyukád már sokat mesélt rólad.

- Ellenben magával.. Elég jól titkolta, hogy együtt vannak.- hangom talán túlságosan is szarkasztikusra sikeredett a tervezettnél, őt mégsem hatotta meg, továbbra is ott volt a mosoly arcán.

- Hayley..

- Örülök, de szeretnék lefeküdni, nehéz napom volt.

- Hogy lehetett nehéz, ha megint lógtál?- legszívesebben visszaszóltam volna, de ezúttal az önuralmam nyert.
- Menj csak.. De kérlek tegezz.- bólintottam és felszaladtam a lépcsőn. Bezártam a szobám ajtaját és behunytam szemeimet miközben a könnyeim csendben folytak végig arcomon.