25. fejezet

I don't wanna play this game, no more..

- Jól vagy?- hátulról öleltem meg, miközben ő az erkélyemen támaszkodva nézte ahogy a nap sugarai lassan eltűnnek a horizontról. Fejemet hátának döntöttem és behunytam szemem, hagytam, hogy a kellemesen hűvös szellő simogassa bőrömet.

- A kérdés inkább az, hogy te jól vagy-e?- néhány pillanat múlva megfordult, én pedig elengedtem majd hátraléptem. Aprókat bólintottam és beléptem a szobámba.

- Nem akarok erről beszélni.- leültem az ágyamra, felhúztam egyik lábamat, amin fejemet támasztottam. Mikor elmeséltem neki mindent, azt hitte, hogy megbolondultam, ezért is hallgatott végig.. Habár, a mondandóm és a kis történetem végén is dilisnek hitt, de mikor jöttek a tárgyi bizonyítékok.. Nos, minden megváltozott, és újra hitt benne.. Bennem. Ahogy az elején is tette. Persze, ő ment volna a rendőrségre, megmutatni mindent, de mikor megtudta ki áll az egész ügy mögött.. Az erkélyre ment, gondolkodni, és onnantól kezdve a feszültség kettőnk között kezdett kialakulni. Ő feljelentést tenne Zayn ellen, és meg van győződve róla, hogy Mac is miatta halt meg, én azonban nem tálalnék ki, mert nincs meg a kirakós minden darabja, és különben is..- Mióta jelentjük fel azt, akit szeretünk?- gondolataim hangot öltöttek.

- Amióta megölik az apánkat.- áucs.

- Nem mehetek oda.. Nem adhatom fel.. És.. Nem az ő hibája volt.. Kényszerítették rá.

- Ez nem mentség, Hays..

- Egy gyerek volt!

- Szóval őt véded, ahelyett, hogy az apáddal tennéd.

- Ő meghalt!- a kelleténél kicsit indulatosabban vágtam hozzá a szavakat.

- Igen, mert a kis barátom megölte! Hát nem érted mire megy ki ez az egész? Végig erre játszott.. Amióta csak idejött..

- Nem..- idegesen túrtam hajamba. Ezt már megbeszéltük, és most nincs igaza Ethannek..

- Bevágódik nálad, így ha rájössz, a szeretet majd segít..

- Fejezd be!- meghökkenve nézett rám. Talán a hirtelen jött magas hangom, talán az idegességem késztette erre.- Azt hittem mellettem vagy, de ehelyett csak ellenem akarod fordítani azt, akit szeretek.- széttártam karjaimat.- Menj el, Ethan.. Kérlek..

- Szóval ezt gondolod rólam?- mondhatni gúnyos mosollyal az arcán, fejét rázva nézett el vállaim felett.

- Nem tudom mi történt köztünk, de nem hittem volna, hogy a testvérem.. Mert igen, az voltál.. Vagy.. Valaha is képes lesz ellenem fordulni.- nem nézett rám, de láttam arcán, hogy legszívesebben a legsúlyosabb dolgokat vágná a fejemhez. Inkább hátat fordítva sétált el előlem.

- Akkor már ketten vagyunk.- maga mögött hagyta a csendet, és az üresség érzetét, mégis egy részem úgy érezte, jól cselekedtem. A fiú, aki nemrég azt ígérte, nem hagyja, hogy megbolonduljak; feladta a harcot. A fiú, akiről azt hittem egész életemben, hogy a testvérem, egy másik anyától; most eldobott. A fiú, akiről azt hittem életem minden pillanatában mellettem áll majd és tart, hogy ne essek le a szakadék széléről; most elengedte karomat. De mi van ha igaza van? Hiszen megígértem magamnak, hogy ki derítem mi is történt valójában, és ha megtudom ki vette el tőlem az apámat, megfizet érte. Most azonban magam ellen beszélek, és a neki tett ígéretem ellen. Mély levegőt vettem, majd lementem a földszintre, egyenesen be a megfelelő szobába. Szorongás lett úrrá testemen, nehezebben lélegeztem és a gyomrom görcsbe rándult.

- Minden rendben, Kicsim? Sápadtnak tűnsz.- torkom kiszáradt, mégis próbáltam erőt venni magamon.

- Emlékszel, amikor álmaim voltak..? Amolyan látomások..?- hangom halk volt.- Mindig azt mondtad a képzeletem játszik velem a sokk miatt..- félve néztem fel rá.- Aztán rájöttem.. Hogy azok emlékek.

- Hays, ezt már megbeszéltük..

- Csak.. Hallgass meg, kérlek.- bizonytalanul léptem oda hozzá. Arca meggyötörtnek látszott, összetörtnek, szemei alatt sötét karikák díszelegtek, amiket nekem köszönhet és a plusz műszakjainak.- Tudom..- könnyek folytak végig arcomon. Szólásra nyitotta száját, de leintettem.- Tudom, hogy igaziak.- kerestem a szavakat, ő pedig küszködött.. Talán a bűntudattal?- És tudom, hogy tudod mi történt aznap.. Hogy nem szívroham volt.. Hogy aput me..

- Ne..- kezeit arcomra tette, majd karjai közé vont.- Ne gondolj erre, már nem tudjuk megváltoztatni a múltat.

- Tudom ki tette.. Tudom ki ölte meg, anyu.- hangom szinte csak suttogás volt.

- Nézd..- mélyen nézett szemembe. Tekintete könnyektől homályosult, régen láttam már ilyennek.- Ne tedd tönkre az életedet, mikor végre boldog vagy valaki mellett. Élj, Kicsim.

- De Ethan..

- Nem.. Most az egyszer magadra kell gondolnod, és nem másra. Csak most az egyszer.

- Te tudtad?

- Az apád nem mindig volt olyan, akinek te láttad. Nem akarta, hogy azt hidd nem jó ember, de melletted mindig az volt. Így ne hagyd, hogy most ő miatta válj mássá.

- Miért..?- ennyit tudtam kipréselni ajkaimon.

- Sosem akartam, hogy tudd az igazat.. Soha.

- Szeretett egyáltalán..? Zayn..? Vagy csak színjáték volt..?- szemeimből megállást nem tűrve folytak le a könnyek arcomon. Vonásai ellágyultak, mégis sajnálkozva nézett rám, majd karjai közé zárt. Ez is egyfajta válasz volt.

24. fejezet

You can count on me..

Egy hónap fogház, majd feltételes szabadlábra helyezés. Ohh, és heti kétszer pszichológushoz is kell járnom, ugyanis ezzel magyarázták azt, hogy betörtem a rendőrség rendszerébe. Micsoda kaland.. Talán életem leghosszabb idején vagyok túl, ennél még az apám halála utáni időszak is gyorsabban telt. Nem mondanám, hogy fairnek tartottam, vagy tartom az "ítéletet", de rosszabbul is kijöhettem volna az egészből. A srác, aki segített, a letartóztatásom utáni napon elhagyta a várost, és az országot, félt, hogy beköpöm, de ismerhetne már annyira, hogy tudja, nem vagyok egy spicli. Mikor az ember azt hinné többet már nem változhat, hát téved, mert mindig van idő a változásra. Mondjuk úgy, hogy elég elszántan és felvágott nyelvvel mentem be, és ennél csak rosszabb lettem. A tudat, hogy mindenki ellenem fordult- lehet, hogy nyomós indokkal- kicsit változtatott az álláspontomon, és az imént említett tulajdonságok csak fokozódtak.
- Én erre nem vagyok képes.- kezeim visszahulltak testem mellé.
- Dehogynem.. Tudom, hogy képes vagy rá, csak bízz magadban, ahogy én bízok benned.
- Ethan.. Ez hülyeség.. És ha elkapnak minket..? Ha börtönbe csuknak?
- Nem fognak, apu elintézi, és ne aggódj.. Nem hagyom, hogy oda kerülj. Én mindig itt leszek melletted.- felnéztem rá, arcomon mosoly jelent meg. Akkor döbbentem rá, hogy mi is az a barátság.- Régebben is ment, most is fog.
- Az más volt, akkor kisebbek voltunk és nem tudtuk mit csinálunk.
- Hayley Adams csak nem fél?- nevetni kezdett. Vállba bokszoltam, majd a kihívást elfogadva húztam végig a pink kiemelőt a járőr autó szélvédőjén, egy nagy vigyorgós fejet rajzolva. Visítva dobtam el a filcet és nevetve ugráltam. Ethan kiegészítette némi kékkel, csak hogy ő se maradjon ki a mókából , ezután nevetve, egymás kezét fogva szaladtunk a közeli fához. Elbújtunk a tövénél, és vártuk, hogy Steve hazajöjjön a boltból. A délutánjaim 99%-át Ethanéknél töltöttem, hiszen az anyám plusz műszakokat vállalt, hogy fizetni tudja a számlákat. Apu halála után örömmel voltam a barátommal és Steve tényleg az apámként viselkedett minden egyes alkalommal. Mindketten ugrottunk egyet mikor bekapcsolt az autó szirénája, majd néhány pillanat múlva megjelent előttünk Steve, bilinccsel a kezében.- Hayley volt.- a barátom ijedten mutatott rám, majd emelte fel kezeit. Először megszeppenve, majd határozottan álltam a barátom elé.
- Így igaz. Én voltam, Ethannek ehhez semmi köze. Ha börtönbe kell mennem, csak gyerünk, és ne aggódj Steve, ismerem a jogaimat.- kihúzva magam, büszkén hadartam a szavakat. 11 éves fejjel csak azt tudtam, hogy ki kell állnom a barátom mellett.
- Nem igaz.- Ethan maga mögé utasított.- Én voltam.
- Kék és rózsaszín?- felvonta szemöldökét, majd mindkettőnk kezén csattant a bilincs. A házba vezetett, ahol Clara már az uzsonnával várt minket. Nevetve szedte le rólunk a fém ékszert és parancsolta meg, hogy nem kelhetünk fel, amíg mindent meg nem eszünk.- Kis bűnözők vagytok.- Steve végigsimított arcomon.
- Apu? Hayley nem fog börtönbe menni soha.. Én majd kimagyarázom minden bajból, amit elkövet.
Az emlékek egyszerre okoztak nekem örömöt, és fájdalmat.

Úgy látszik a gyerek fogadalmak nem tartanak örökké, mivel Ethan nem tett semmit sem értem az elmúlt hónapokban, még csak nem is láttam egyszer sem. Azt hittem az akkor tett ígéretét be fogja tartani, és mindig mellettem lesz, de ez csak egy újabb pofára esés.
- Azt hittem a szíved jégből van mostanában.- felé kaptam tekintetemet, hanyagul dőlt neki az ajtófélfának, úgy tűnt, már egy ideje ott álldogált.
- Azt hittem elfelejtettél mostanában.- letöröltem könnyeimet és telefonomért nyúltam. A kijelzőn több nem fogadott hívás villogott, egyszerű mozdulattal hajítottam az ágy másik végére, ahol a lendülettől a földre gurult a készülék.- Szóval? Miért vagy itt? Jöttél leellenőrizni? Vagy megnézni hogy van az idegbeteg lány? Ohh, de az is lehet, hogy cs..
- Hogy megnézzem hogy vagy.- szavamba vágott, hangja nyugodt volt, aggasztóan nyugodt. Ezt a beszélgetést mindig is úgy képzeltem el, hogy kiabál velem, a fejemhez vág mindent, majd faképnél hagy.
- És..? Mire jutottál? Szerinted hogy vagyok?
- Összetörten.. Zavarodottan.. Ez nem az a lány, akit ismerek. Tudni szeretnéd mit gondolok?
- Csak tessék.
- Szerintem a kis nyomozgatásod a rögeszméddé vált, és beleőrültél. Képtelen voltál..- tartott egy kis szünetet, felvont szemöldökkel vártam a folytatást.- Képtelen vagy túltenni magad az apád halálán, mert ő volt a mindened.. Ezért is találsz ki olyanokat, hogy megölték.- felnevettem.
- Szóval kitaláltam, ha? És mi van a levelekkel, amiket te is láttál? A hívások..? A napló!- indulatosan pattantam fel és léptem elé.- Ezeket is én csináltam? Küldtem magamnak leveleket.. Elrejtettem dolgokat.. Felhívtam magam. Ez történt, igaz?!- kezeit karomra téve próbált megnyugtatni.. Több-kevesebb sikerrel.
- Nem azt mondom, hogy te voltál, csak.. Mi van, ha valaki szórakozott veled? Ha valaki pont azt akarta elérni, hogy ez történjen veled?
- Ethan.. Tudom ki ölte meg az apámat.- mélyen néztem szemeibe. Tekintetem fátyolos lett a könnyektől, amik ellepték, de mégis képes voltam határozott pillantást vetni rá.
- Hays.. Ne bántsd magad..
- Tudom ki küldte a leveleket! Már mindent tudok!- reménykedtem benne, hogy hinni fog nekem, valami mégis azt súgta, hogy csattanás lesz a vége.. Ismét.
- M..Miről beszélsz?
- Az igazság Ethan.. Tudom mi történt aznap.. Hogy ki segített rájönni..
- Akkor miért nem mentél a rendőrségre.
- É..Én..- nem tudtam mit mondani. Sóhaj hagyta el ajkát, majd a földet kezdte bámulni.- Nem az a lényeg ki tette..
- Mi ütött beléd? Ha mindez igaz, az embereknek tudnia kell róla.. Az anyukád!
- Őt nem érdekli..
- Hayley..
- Nem, Ethan, te ezt nem értheted.. Ez bonyolult, és.. És..- le-föl kezdtem járkálni előtte, nem néztem fel.- A lényeg az, hogy én tudom. De.. Az informátorom.. Hívhatom így?- kérdőn néztem rá.- Mindegy.. Aki segített.. Meghalt.. Valaki nem akarta, hogy még többet ártson.. Mi van ha ezzel nincs vége..?- elkapta karomat, ezzel megállított és kiragadott gondolataimból. Eddig ez nem jutott eszembe, amíg ültem csak annyi járt a fejemben, hogy hogy fordulhatott minden és mindenki ellenem.
- Be vagy gyógyszerezve?
- Mi? Nem..- megszeppenve néztem kék íriszeibe.- Mi van ha én vagyok a következő? Logikus, nem? Az apám.. Mac..
- Várj, ő küldte neked az üzeneteket?- nem méltattam válaszra.
- És most vagy én, vagy Zayn..
- Mi köze van ehhez Zaynnek?
- Ha?- megráztam a fejem. Túlságosan is mélyre ástam gondolataimban, így nem figyeltem oda sem arra, hogy miket beszélek, sem arra, hogy ő mit kérdez.
- Mi történt veled?
- Gondolom a bogyók hatni kezdtek..- megrántottam vállamat. Éreztem, ahogy az előbbi adrenalin löket szépen elhagyja testemet.- Ne haragudj..- hangom hirtelen sokkal halkabbá vált, szinte alig volt hallható.- Nem tudom m.. Sajnálom..
- Hays.. Ez nem a te hibád..- hangja lágy volt, szívemig hatolt.- Nem fogom hagyni, hogy meghülyülj, oké? Többé nem.- hirtelen úgy éreztem ismét bízhatok benne. Talán a hiánya miatt, talán mert úgy éreztem teljesen eltávolodtam magamtól, mert szükségem volt rá, hogy ismét az legyek, aki voltam.