11. fejezet

I'm half a heart without you..

- Zayn? Én vagyok.. Beszélnünk kell.. Kérlek hívj vissza..- azzal már le is tettem. Szinte napi három ilyen üzenetet kap már lassan egy hónapja, még sem válaszol.. Egyikre sem. Sóhajtva dobtam a készüléket az ágyra és léptem az ablakhoz. A hó szitált, az utca lámpái segítségével pedig csodálatos látvány fogadott. Imádtam nézni a hóesést, de jobban élveztem volna azzal a személlyel, akit szeretek. Azóta nem tudok róla szinte semmit, mióta veszekedtünk a kunyhónál. Ric néha közli velem, hogy jól van meg ilyenek, de tudom, hogy csak azért teszi, mert úgy érzi ezzel segít, pedig nincs így. Nem segít ha tudom, hogy jól van, mert én nem vagyok jól nélküle. Hiányzik.
- Le kéne jönnöd..- a mostohaapám.. Igen, ennek is eljött az ideje.. Összeházasodtak. Nem volt valami nagy felhajtás körülötte, szűk családi esküvő volt, mégis hangulatos. Természetesen Zayn nem jött el, pedig azt hittem ott legalább tudok majd vele beszélni, de minden lehetőséget kihasznál, hogy kerüljön. A telefonomra pillantottam, majd lemondóan sóhajtottam és vele tartottam a földszintre. A konyhába lépve meglepetés fogadott. A helység félhomályban volt, csupán a konyhabútoron végigfutó égősor fénye töltötte be a helységet néhány gyertyával együtt az asztalon, ami piros és arany díszítésben pompázott. Apu halála óta először leszünk többen karácsonykor az asztalnál, ami eleinte mondhatjuk úgy is, hogy megijesztett, de ez már a múlté. Anyu szülei már rég meghaltak, csak a nénikém van arról az ágról, de ő Amerikában él a családjával, nagyon ritkán látjuk, ami az apai ágat illeti.. Mióta apu már nincs köztünk a nagyszüleim nem tartják annyira fontosnak, hogy meglátogassanak.. Jó ha évente egyszer találkozunk.. Küldenek nekem pénzt ünnepek alkalmával egy kártyával, de ennyi. A szívem nagyot dobbant mikor megláttam a negyedik terítést az asztalon, de nem mertem beleélni magam.
- Zayn?- hangom halk volt. Anyu közelebb lépett hozzám és végigsimított hajamon.
- Ric meghívta, de nem adott egyértelmű választ.- hát persze.. És miért? Mert én is itt vagyok. Torkom elszorult, azt hittem abban a pillanatban lábaim megadják magukat és sírva fogok a földre rogyni, de helyette a székre ültem és csak néztem ki a fejemből, mint akinek csak a teste van ott.
Az este kellemesen telt, már amennyire jól tudtam magam érezni. Nem az ő hibájuk volt, az enyém. A világfájdalmam ellenére megpróbáltam nem elrontani az ő estéjüket így hoztam a formám és igyekeztem mindenhez jó arcot vágni. Nem így terveztem ezt az estét, ahogy semmit sem.. Vele akartam tölteni ezt az ünnepet.. Ülni a kanapén, karjai közt miközben forró csokit iszunk és nézzük a hóesést, majd mellette elaludni. Sütni vele mézeskalácsot, és megteríteni az asztalt, ahol négyen kellett volna lennünk, és nem csak hárman. Átadni az ajándékát és várni a reakcióját.. Hogy kézen fogva sétálhassunk a hóesésben.. Ez mind csak álom. Mellette elfelejteném az életemet, sőt mellette elfelejtek minden rosszat, de amióta már nincs az életemben csak az apámra tudok gondolni és arra, mi lett belőlem. Ethan felhívott az este folyamán, kicsit beszéltünk, de hamar mennie kellett, a karácsonyt ő a rokonainál tölti. Ott ülve azt gondoltam egyedül vagyok.. Mindenkinek meg van a maga élete, amiben én csak teher vagyok, semmi több. Látásomat pillanatok alatt könnyek homályosították, majd a forró cseppek egymást követve gördültek végig arcomon. Nem akartam tovább szánalmasnak érezni magam, így felkeltem, belebújtam a csizmámba, magamra kaptam a kabátomat és miután összeszedtem azt, ami kell halkan kiosontam a házból. Ezúttal gyalog mentem, nem csak mert utáltam ilyen időben vezetni, azért is, mert szükségem volt a friss levegőre. Ujjaim égtek a hidegtől, mikor lesöpörtem a sírkőről a havat és kicseréltem a virágot a vázában. Behunytam szemem és engedtem, hogy elmém elmerüljön emlékeimben. A boldog képekből egy hideg fuvallat rángatott vissza a jelenbe. Még egyszer behunytam szemem, majd már indultam is. A lábaim nem haza vittek, az Ő ajtaja előtt kötöttem ki, magam sem tudtam miért, vagy egyáltalán mit akarok ott. Annyi mindent mondanék neki, de mégis.. Ha előtte állnék, a szavak mit sem érnének, azonban valami azt súgta, csak így van lehetőségem vele beszélni. Szemtől szemben.. Erőt vettem magamon és bekopogtam, bár kezeimet már rég nem éreztem. Nekem percekig tűnt a várakozás, nem is igazán az ajtóra figyeltem, csupán előre-hátra hintáztam és a csizmámat néztem.
- Hayley?- fel kaptam fejemet, arcán meglepettség köszönt vissza. Szólásra nyitottam számat, de egy hang sem jött fel torkomon, csupán néztem azt az arcot, amit már régóta nem láthattam.- Gyere b..- már tárta is ki az ajtót, de valami felerősödött bennem és szavába vágtam.
- Nem válaszoltál egy üzenetemre se.- talán kicsit támadóbban sikeredett a hangsúlyom, mint azt szerettem volna, így inkább gyorsan még lágyan tettem hozzá valami, nehogy azt higgye, idejöttem veszekedni.- Miért?
- Idő kellett.
- Majdnem egy hónap?
- Nem mindenki olyan mint te.
- Ezt hogy érted?- fejét rázta válasz helyett. Úgy éreztem, mint akinek a gyomrába tőrt szúrtak volna. Annyiszor elképzeltem ezt a beszélgetést, de valahogy sosem így..- Örülök hogy jól vagy.
- Add át Ricnek, hogy sajnálom.- a kés csak mélyebbre fúródott bennem.
- Persze..- hangom elcsuklott, de torkom köszörülésével esélyt sem adtam neki, hogy észrevegye. Más volt. Szemeimet könnyek lepték el.. Fájt, ahogy velem viselkedett, ahogy senkinek nézett.- Mennem kell.. Bocs.. Hogy zavartalak.
- Viszlát Hayley.- intettem és már ott sem voltam. Majdhogynem futva indultam el hazafelé.. A forró sós cseppek megállás nélkül folytak végig jéghideg arcomon, ezzel teljesen homályossá tették látásomat. Az a fiú törte össze a szívemet, akit nem is akartam, az életem részévé tenni, de úgy látszik nincs mindig van választásunk. Összetörve haladtam végig az utcákon, ahol a házak kivilágítva álltak, ahol mindenki boldog bolt a falak között.. De úgy látszik máshol a szeretet ünnepe túlértékelté vált..

10. fejezet

Don't let me go..

A napok lassan számlálhatatlanná váltak, fénysebességgel teltek, mire észbe kaptam már a hóesésben csókoltam azt a fiút, akibe akaratom ellenére szerettem bele. Eleinte furcsa volt, sőt lehetetlennek tűnt elképzeli a "mi" fogalmát, hiszen nem egyszerű ez az egész a mi esetünkben, mégis sikerült. Hogy is van? A szívnek nem lehet parancsolni? Talán. Nem hiszek az ilyenekben, ahogy a sorsban sem, de az érzéseim valódiak és már ha akarnám se tudnám élni nélküle a napjaimat.
- Holnap reggel érted jöjjek?- kezeivel derekamat ölelte, közel tartott magához.
- Nem.. Ethan elvisz..
- Akkor később.- arcán mosoly jelent meg.
- Később.- lágy csókot lehelt ajkamra majd már el is hajtott a kocsijával. Utálok neki hazudni, mégis mindig megteszem.. Hogy mondhatnám el neki, hogy az apámat nem baleset érte, és jelenleg ami a legjobban foglalkoztat, hogy kiderítsem ki ölte meg..? Ez nem egy egyszerű téma, amit bármikor feldob az ember egy beszélgetés alkalmával. Épp, hogy beléptem az ajtón melegség fogadott, az összes holmim a földön landolt, én pedig a konyhába siettem. Nem tudtam nem észrevenni az idegességében fel s alá járkáló anyámat, aki a telefonon lógott megint. Nem azért teszi, mert annyi szabadideje van, hanem mert próbál alkudozni a szolgáltatókkal és haladékot kérni. Ez megy már hónapok óta.. A rendelő eladása nem oldotta meg a gondunkat, csupán enyhítette egy kis ideig. Minden hét végén beteszek valamennyit a kifizetéseknek szánt üvegbe, de van, hogy másnapra a szobámban köszön vissza a pénz. Nem engedi, hogy segítsek neki, pedig ideje lenne belátnia, hogy nincs egyedül ebben az egészben. A tea égette torkomat, de melegséggel töltött el, így kortyoltam még egyet a forró italból. Ric gondterhelt arccal ült le mellém.- Hogy van?-  fejét rázta. A pultra tettem a bögrét és kiléptem a konyhából. Amint mellé értem mutatta, hogy csak egy perc és minden figyelme az enyém, nekem azonban nem volt kedvem egy percet sem várni. Lassan vettem ki kezéből a telefont és szakítottam meg a vonalat. Mielőtt bármit is mondhatott volna szavába vágtam.- Itt lenne az ideje elfogadnod a segítséget, ha csak nem akarsz télen megfagyni, vagy az utcán aludni.
- Hays é..
- Nem!- hangom már már hisztérikus volt.- Mikor veszed észre, hogy itt nem csak te laksz?- széttártam karjaimat.- Mindig együtt oldottunk meg mindent..
- Ez most más.
- Miért?!
- Hayley, kérlek. Nincs kedvem veszekedni.
- Akkor lásd be, hogy ha így folytatod nem lesz semmid.- nem válaszolt, arcán azonban fájdalom jelent meg.- Miért nem engeded, hogy segítsek?
- Mert az anyád vagyok, nekem kell gondoskodnom rólad! Nem fordítva..
- Akkor legalább engedd annak az embernek, akihez hozzá fogsz menni..- hangom lehalkult.
- Ho..
- Rosszkor voltam rossz helyen.- megvontam vállamat, majd még a könnyeim előtt siettem fel a szobámba. Eltávolodtunk egymástól, de az okát magam sem tudom. Régen olyan jó volt a kapcsolatunk, összetartottunk, de most.. Csak mind a ketten hazudunk és titkolózunk a másik előtt, mint valami idegenek. A helyzet az, hogy nem is ő, hanem én változtam, ráadásul rossz irányba. Csak bámultam ki a fejemből, nem volt mit tennem. Szó szerint.. Már egy ideje nem kaptam semmit sem, csupán egy üzenetet néhány hete; hogy nem hagyhatom, hogy elveszítsük a házat. De hogy miért, magam sem tudom. Túlságosan is belemélyültem ebbe az egész "kutatok az apám gyilkosa után" dologba, és semmi másra nem figyeltem. Elhanyagoltam a barátaimat, a családomat.. Mindent és mindenkit.
Az ébresztőm éles hangja zökkentett ki álmaimból. A fáradtság ellenére nem is bántam, hiszen egy újabb nap, ami talán közelebb visz a válaszhoz. Nem mástól jött a tipp, hanem saját magamtól. Elgondolkodtam.. A könyv.. A benne levő üzenet.. Csak egy helyhez vezethet, amit úgy ismerek, mint a tenyeremet. Sajnálom, hogy nem jutott előbb eszembe, hiszen még esőben is egyszerűbb lenne eljutni oda, mint hóesésben. Melegen öltöztem fel, a táskámat megtömtem néhány dologgal, hogy úgy nézzen ki, mint ha suliba mennék, és már indultam is. Alig negyed órás vezetés után kénytelen voltam gyalog tovább menni, hiszen nem lehet kocsival arra menni. Az egyik parknak van egy erdő része is, régen sokat jártunk oda apuval, amiről a másik szülőm nem tudott. És ezek szerint a titkos levél küldözgetőim sem. Apunak volt ott egy kis faháza.. Már a gondolattól is millió emlék szakadt fel bennem, de nem hagyhattam, hogy az érzelmeim vezéreljenek.. Ezúttal nem. A hóesésben szinte semmit sem lehetett látni, mégis sikeresen eljutottam a kis házig. A kulcs anyu szobájában volt, az éjjeliszekrény fiókja aljára ragasztva. Emlékszem, mindig nekem kellett addig elterelni anya figyelmét, míg apu elvette onnan. Ugyan az a látvány fogadott, mint jó pár éve. Akaratom ellenére mosolyodtam el és mentem beljebb. Egy újabb lógás, amit még magam sem tudok hogy fogok kimagyarázni, de nem is számít. Ledobtam táskámat a kopott kanapéra és a szekrényhez léptem. Látszik, hogy évek óta senki sem járt ott, mindent porréteg lepett el. Mindent átnéztem, amit lehetett, megnéztem nincs-e valami titkos rejtekhely.. Akármi.. De csupán egy levelet találtam.. Vagyis, annak is csak egy darabját. A papíron csupán annyi állt, hogy "Jobb ha vigyázol." Bárcsak tudnám apám mibe keveredett.. Csalódottan forgattam ujjaim között a szakadt papírdarabot. A telefonom rezgéssel jelezte zsebemben az új üzenetet.

Hol vagy? Kate hívott, hogy még nem értél haza. Remélem jó okod volt megint a lógásra.. Beszélnünk kell !

Ethan írt.. A készülék kijelzője szerint már három óra is elmúlt, pedig nekem csupán néhány órának tűnt az ott töltött idő. Összeszedtem a holmimat és kisiettem onnan, ahogy kiléptem beleborzongtam a hideg fuvallatba. 

- Hazudtál.- szörnyen megijedtem, azt hittem egyedül vagyok. Mikor megfordultam egyszerre volt fájdalom és csalódottság szemeiben. Ajkaim elváltak egymástól, de képtelen voltam bármit is mondani.- És ez nem az első alkalom.- sóhajtottam és nem törődve kijelentésével folytattam utamat a kocsimhoz.- Miért?

- Mindenkinek vannak titkai.

- De nem ennyi!- karomnál fogva állított meg. Kicsit sem tetszett hangneme, és mivel én ilyen vagyok, egyből visszavágtam.

- Még te beszélsz?

- Én nem hazudok neked egyfolytában.

- Aha..- kezdtem fázni, így ismét a kocsim felé tartottam, Zayn pedig kissé lemaradva, de jött velem.

- Mégis mi történt veled? Nem ilyennek ismertelek meg.

- Az emberek változnak.

- De nem ennyire.

- Akkor miért vagy még velem?!- nagy lendülettel fordultam meg tengelyem körül és néztem mélyen szemeibe.- Ha nem bírsz elviselni úgy ahogy vagyok, csak lépj ki te is az életemből!- széttártam karjaimat. A kiabálásom több szempárt is felénk vonzott, de nem tudtam vele foglalkozni. Nem válaszolt, ami nálam felért egyel. Szólásra nyitottam számat, de jobbnak láttam inkább befogni, ezért megráztam fejemet és beszálltam a kocsimba. Egyszerre fájt és dühített az egész.. Minden.