4. fejezet

I wish I knew the answer..

Az elmúlt héten a sulimban nem telt el úgy nap, hogy valaki ne hozta volna fel a látogatásomat az őrsön, vagy, hogy megőrültem, de nem érdekelnek, ugyanis én tudom az igazságot.. Legalább is csak ami magamat illeti, ami az apám ügyét.. Nos, még várnom kell egy kicsit. Még mindig fogalmam sincs mi jelenthet az a szám, és bárhol keresem, nem találom a hozzá vezető kulcsot. Már mindenhol néztem ahol lehetséges, és aminek köze lehet az apámhoz, de minden hiába.. Zsákutcába kerülök újra és újra, ez pedig kiakasztó, főleg, hogy mostanában nem kaptam semmit sem.. Se levelet, se hívást. Ez frusztráló, hiszen szeretnék az ügy végére járni, de úgy nehéz, ha egy hülye számnak sem tudom a jelentését, és senki sem tud segíteni. Talán tényleg csak átverés volt ez az egész, és az egyik ellenségem tényleg csak ki akart szúrni velem, de be kell vallanom.. Nagyon is sikerült hülyét csinálnia belőlem. Egy ideig még eltűröm a cseszegetést, sőt.. Nálam nagy a tűrőhatár, de egy idő után már nem tudom lenyelni mindazt, amit mondanak, én is emberből vagyok, és bármennyire is egyszerűbb játszani a rendíthetetlent, egyszer minden jég megtörik. Velem is ez a helyzet a napokban.. Megtörtem, pedig nem akartam.. Külsőleg még úgy ahogy tartom magam, de amint egyedül vagyok az érzéseim eluralkodnak rajtam és minden porrá hull körülöttem. De ami még ennél is rosszabb, hogy az anyám teljesen rám szállt. Mindent számon kér rajtam, mint ha valami zsaru lenne.. Sehova se mehetek anélkül, hogy ne kérdezne rá, ráadásul úgy bánik velem, mint egy öt éves kislánnyal, minden nap elvisz az iskolába, azóta amióta a rendelőben ébredtem, csak hogy biztos legyen benne, elmentem. Kiakasztó, de komolyan mondom.- Ez olyan megalázó.- az ablaknak döntöttem fejemet és csak bámultam kifelé.

- Te választottad ezt az utat.

- Csak egy alkalom volt.- nem válaszolt helyette lassan állt meg a parkolóban. Csak vártam, de nem szólalt meg így mondhatni felháborodva másztam ki a kocsiból és csaptam be az ajtaját. Elindultam a bejárat felé, de amint elhajtott már meg is álltam és küldtem egy üzenetet a barátomnak. Pár perc múlva a telefonom kijelzőjén Ethan arca villogott, elhúztam a kis ikont és egyből a lényegre tértem, meg sem várva, hogy beleszóljon.- Haza kell vinned.- hangom furcsán csengett, mint ha valami szörnyűséget tettem volna, és minél előbb el kéne tűnnöm a helyszínről..

- Hays.. Neked nem..?- a szavába vágtam.

- Hát pont ez az.. Nem akarok itt lenni.

- Miért nem szólsz valakinek erről?

- Neked szóltam, nem?

- Tudod hogy értettem.

- Segítesz, vagy..?- ezúttal ő szólt közbe.

- Ha be se mész csak rosszabb lesz.. Azt hiszik ők győztek.

- Miért nem így van?

- Nem, nem így van..- elhallgatott, vagy egy percig csend volt a vonal másik végén, hiába szóltam bele, nem válaszolt.- Ne haragudj, de l..

- Tudom.- megtettem én helyette és kinyomtam. Igen, egy kicsit felhúztam magam, de csak mert bele sem képzeli magát a helyzetembe és ez rosszul esik, azt hiszi én olyan vagyok, mint ő.. Akit nem érdekel mit mondanak róla, pedig ez nincs így, lehet, hogy előtte az a lány vagyok, de igazából nem.. Az egész életem egy színjáték. Csak álltam a bejárat előtt a telefonommal babrálva, miközben mindenki befelé ment. Gondolkodtam, előnyökön és hátrányokon, de a vége mindig ugyan az.. Elfutni minden elől. Kifújtam a levegőt, majd elindultam hazafelé. Tudva, hogy több órás út vár rám, mégis ezt választottam az újabb pocsék nap helyett. Úgy döntöttem majd ma összeszedem magam az elkövetkezendő napokra. Erős leszek, történjen bármi, vagy mondjon bárki bármit, nem fogok rajta agyalni, mert ők nem ismernek és nem tudják mi áll a háttérben.. Én azonban igen. Egy valamit azonban én sem értek, méghozzá, hogy mi történik velem mostanában.. Ugyanis van, hogy néhány óra kiesik az emlékeimből.. Fogalmam sincs mit teszek vagy hol vagyok, egyszerűen nem emlékszem semmire, csupán, hogy mi történt előtte, és utána. Ez most sem volt másképp, hazafelé tartottam a suliból a szokásos úton, bár ezúttal gyalog, még is máshol kötöttem ki. Fékcsikorgás térített észhez és egy mély hang szitkozódása, majd már tovább is hajtott. Kissé megdöbbenve álltam az út szélén, több tekintet kíséretében. Látni lehetett az arcukon mit is gondolnak, de ahogy ők sem, úgy én sem értettem mi történik. Szólásra nyitottam számat, de magam sem tudtam mit kéne mondanom, így majdhogynem elfutottam onnan.

- Hayley!- nem foglalkoztam vele, tartottam a tempómat, ezek után tényleg minél előbb otthon akartam lenni.- Megállnál?

- Miért követsz?!- felháborodva fordultam meg. Több tekintet is ránk szegeződött mégsem érdekelt igazán.- Csak hagyj békén! Van elég bajom nélküled is.- néhány pillanatig csak néztük egymást, a csendet végül ő törte meg.

- Hazaviszlek, oké?

- Nincs szükségem a segítségedre.

- Jelenleg nincs választásod.- mutatta, hogy szálljak be a kocsiba, ami mellettünk parkolt. Néhány pillanat gondolkodás után végül beszálltam a járműbe, de úgy terveztem, hogy nem szólok hozzá. Túl sokszor tűnik fel az életemben, anélkül, hogy számítanék rá vagy egyáltalán akarnám. Idegesen doboltam ujjaimmal a térdemen miközben néztem a mellettünk elsuhanó házakat.

- Én nem is erre lakom.- ránéztem, de nem válaszolt, ezért gondoltam ezt a múltkoriért kapom. A fekete kocsi ismerős utcában állt meg, de nem ismerős ház előtt. Csendben követtem, mivel tudtam, hogy felesleges ellenkeznem, úgy sem az lesz, amit én szeretnék és úgy sem fog hazavinni. Végül egy zöldre festett szobában kötöttünk ki, amiről gondoltam az övé volt.

- Most már elárulhatod miért tettél öngyilkos próbálkozást azzal a kocsival.

- Mi?! Nem.. Én nem..- sóhajtottam.- Nem figyeltem, oké?- arcát elnézve nem igazán hitt nekem.- Különben sem tartozok magyarázattal neked, nem is ismerlek.

- Ezen változtathatunk.

- És ha én nem akarok?

- Hallottam a kis kalandodról.- gyorsan váltott témát.

- Örülök neki..

- Mi történt veled?- meghökkenve álltam előtte, nem értettem mire céloz pontosan.

- N.. Nem tudom miről beszélsz.

- Szétestél az elmúlt hetekben.

- Ohh, te már csak nagyon tudod..- felnevettem.

- Tudod Ethan a barátom..- nem válaszoltam.- Tudom, hogy meghalt az a..

- Ne! Ne is folytasd, oké? Én erre nem vagyok kíváncsi..- főleg úgy nem, hogy valaki játszadozott velem ez ügyben, így nyilván nagyon nincs kedvem erről beszélni, főleg nem egy idegennek.

- A szüleim ott hagytak egy árvaházba, szóval hidd el, át tudom érezni, sőt..

- Sajnálom, ezt nem tudtam..

- Nem is tudhattad.- kedvesen mosolygott rám.- Gyere, hazaviszlek.- meg akartam volna kérdezni, hogy eleve miért kellett odavinni, de tényleg így volt fair, ha már a múltkor én is ezt csináltam vele, bár nem önszántamból. Csend volt az úton, pedig annyi kérdésem lett volna hozzá, mégsem akartam vagy mertem feltenni neki, így inkább siettem is be a házba mikor leparkolt előtte, persze megköszöntem neki a dolgokat.

- Elárulhatnád hol voltál.- azt hittem csendben feljuthatok a lépcsőn, a szobámba, de tévedtem. Sóhajtva fordultam felé, de őszintén nem volt kedvem egy újabb vitához. A helyzet az, hogy szörnyen megromlott a kapcsolatom az anyámmal mióta rájött, hogy nem szedem a bogyóit.

- Megbeszélhetjük ezt holnap? Fáradt vagyok.- bólintott, de láttam rajta, hogy szeretne valamit még mondani, ezért nem indultam fel.

- Viszont valami nem várhat.- összevontam szemöldökömet.- Gyere velem.- mint egy szófogadó kiskutya, követtem a nappaliba, ahol eléggé meglepődtem. Úgy a harmincas éveiben járó, világos barna hajú pasas állt velem szemben. Kék szemei vonzották tekintetemet, de nem annyira, hogy belefeledkezzek, ugyanis tudtam kivel állok szemben.- Hays, ő Ric.- valami mosoly szerűséget villantottam.

- Anyukád már sokat mesélt rólad.

- Ellenben magával.. Elég jól titkolta, hogy együtt vannak.- hangom talán túlságosan is szarkasztikusra sikeredett a tervezettnél, őt mégsem hatotta meg, továbbra is ott volt a mosoly arcán.

- Hayley..

- Örülök, de szeretnék lefeküdni, nehéz napom volt.

- Hogy lehetett nehéz, ha megint lógtál?- legszívesebben visszaszóltam volna, de ezúttal az önuralmam nyert.
- Menj csak.. De kérlek tegezz.- bólintottam és felszaladtam a lépcsőn. Bezártam a szobám ajtaját és behunytam szemeimet miközben a könnyeim csendben folytak végig arcomon.

3. fejezet

I wish that I could wake up with amnesia..

- I..- esélyem sem volt még csak ezt az egy szót sem befejezni, valakinek nagyon fontos volt, hogy minél előbb elmondhassa mondandóját.

- Menj a parkba.. A tóval szemben lesz egy pad, az egyik fa alatt.

- Ismerem a ...

- Találsz ott egy borítékot.

- Még is k..

- Nem bízhatsz senkiben.- a vonal meg is szakadt. Egy percig sem gondoltam, hogy kamu telefon volt, valahogy éreztem, hogy attól jött a hívás, akitől a levelek is. Néhány pillanat múlva már a kocsiban ültem és a park felé hajtottam. Sietni akartam, ugyanis anyámnak alig fél óra múlva lejár a munkaideje a kórházban, és most nincs hangulatom magyarázkodni neki, vagy egy újabb veszekedésbe kezdeni. A mellettem elsuhanó fények bizonyították a sebességet, amivel szeltem London utcáit. Mikor odaértem szinte futottam a megadott helyig, még ha ilyenkor már nagyon senki sincs arra. A tó ki volt világítva, de nem értem rá gyönyörködni benne, és különben is, annyiszor láttam már. Legtöbbször apu vitt oda.. Etettük a kacsákat, bár én annyi idős fejjel inkább csak dobáltam őket, míg az egyik őr ránk nem szólt.. Olyankor mindig futottunk az első fagyizóig.. A hűvös szél elhessegette emlékeimet, ezáltal már lassabban indultam meg a pad felé, de hiába, borítéknak nyoma sem volt. Megfordult a fejemben, hogy valaki csak szórakozott velem, de mikor alá nyúltam egy boríték volt odaragasztva, a nevemmel. Miután leszedtem és a táskám aljába süllyesztettem már indultam is a kocsimhoz, a parkolóban a nagy sietségem közepette valami keménynek ütköztem, így a földre zuhantam. Fájdalom áradt szét a fejemben és a karomban egyaránt. Fájdalmas hang hagyta el torkomat, de amint megláttam magam előtt két pár cipőt rájöttem, hogy nem egy oszlopnak vagy egy fának mentem neki..

- Idióta.- a fejemet dörzsöltem, az előttem álló idegen pedig halkan nevette el magát, majd felém nyújtotta kezét. Elfogadtam segítségét, de azt hittem elsüllyedek miután felkeltem és megpillantottam arcát. Zayn állt velem szemben..- Ne haragudj, nem tudtam, hogy te vagy az.

- Jó tudni, hogy bárkit leidiótázol csak így.- szemeimet forgattam az arcán egyre csak szélesedő mosolya miatt.

- Sajnálom.

- Minden meg van bocsájtva ha elviszel.

- Ez most komoly?

- Messze lakom.- arcomat látva hamar folytatta.- De ha gondolod beperelhetlek.

- Szóval perrel fenyegetőzöl..- összeszűkítettem szemeimet majd elnevettem magam és mutattam, hogy szálljon be. Az agyam mintha csökkentett üzemmódba kapcsolt volna, csak a borítékra és annak tartalmára tudtam gondolni egész idő alatt, így azt sem tudtam hogy kerültem az otthonom elé és miért ült mellettem a furcsa, titokzatos fiú. Néha úgy érzem nem vagyok teljesen önmagam, és ez most sem volt másképp. Nagyot nyeltem majd kiszálltam a járműből, de meg kellett támaszkodnom nehogy összeessek. Néhány pillanat múlva két kezet éreztem karomon, hallottam ahogy hozzám beszélt, még sem értettem. Csupán egy mondatát volt képes az agyam felfogni, de válaszom nem volt több, mint egy apró bólintás. Nem törődve vele kivettem a kocsimból a táskámat és elindultam befelé, azonban néhány lépés után az egyensúlyom elhagyott. Zayn karjai közt vitt be, kérésemre fel a szobámba, ahol az ágyra tett le.

- Nem úgy nézel ki mint aki jól van. Ne hívjak e..

- Ne!- azonnal rávágtam, szemei összeszűkültek a reakciómtól.- Jól vagyok, csak..

- Egész úton idefele mint ha nem is lettél volna a kocsiban, hiába beszéltem hozzád. Most pedig..

- Oké, talán nem vagyok jól, de nem kell senkit sem felhívni.

- Ha gondolod itt maradok veled.

- Nem lehet.. Az anyám..- épp, hogy elkezdtem a mondatot, a szobámat a kocsijának fényszórói világították be.- El kell tűnnöd.- felpattantam, ő pedig szokásához hívően elnevette magát.

- Ő csak az a..

- Nem, te ezt nem értheted.. Nem l..

- Hayley!

- Fent!

- Hayley, ez most ko...

- Halál komoly.. Menj a fürdőbe, kérlek..- suttogtam és belöködtem, pont mikor benyitott az ajtómon.

- Minden oké?

- Persze.. Minden.. Miért?- végignézett az egész szobámon, tekintete megakadt a táskámból kilógó fehér borítékon.- Csak képek vannak benne.. Ethan kérte, hogy nézzem át őket..- szó nélkül ment ki, gondolom nem erre a válaszra számított, de abban a pillanatban magam sem tudtam mit kéne mondanom. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és mentem a fiúhoz.- Menned kell.

- Ugye most csak viccelsz?

- Úgy nézek ki?- elnevettem magam arcát elnézve. Kézen ragadtam és az erkélyre húztam.- Le kell másznod.- szám elé tettem kezemet, hogy elfojtsam nevetésemet.

- Először leidiótázol, ide hozol ahelyett, hogy haza vittél volna.. El kellett bújnom a fürdődben, most meg le kell másznom az erkélyedről.. Inkább gyalog mentem volna..

- Jóvá teszem, ígérem.- nem bírtam komoly lenni, a helyzet szörnyű volt, de mégis vicces.

- Nem akarom tudni hogyan.- kissé vállon löktem és szemeimet forgattam.- Behajtom.- széles mosollyal az arcán kacsintott majd lemászott onnan. Nevetve integettem neki és mentem vissza a szobámba, ahol már várt a boríték. A földön ülve nyitottam ki, de csalódnom kellett, ugyanis fogalmam sem volt mit jelenthet ami benne volt. Egy kis papírdarabot tartalmazott, amin egy szám volt csupán; 526. Nem tudtam értelmezni, és sosem hallottam még róla, de volt egy olyan érzésem, hogy nem hiába küldték, valami köze van az apámhoz, csupán ki kell derítenem, hogy mi. A baj ezzel csak az, hogy fogalmam sincs hol és egyáltalán mit kéne keresnem, hiszen bármi lehet ez a szám mögött. Lekapcsoltam a villanyt és mivel lentről hangok szűrődtek fel kiültem a lépcső tetejére és hallgattam, ahogy nagy valószínűséggel a pasijával beszélget. Néhány perc múlva azonban a bejárati ajtó csukódott és elhajtott a kocsijával. Lesiettem a lépcsőn és a szobájába mentem, miután felkattintottam a villanyt le-föl járkálva néztem végig a helységen, keresve valamit, ami segíthet, de semmit sem találtam, még apu volt cuccait is átnéztem.. Minden hiába volt. Csalódottan és egyben dühösen mentem ki onnan, de nem fel a szobámba.. Elmentem apám volt rendelőjébe, hátha ott több sikerrel járok majd. Mivel volt kulcsom nem okozott gondot bejutni oda. Minden úgy volt, ahogy hagyta.. Annyi minden volt ott, hogy hirtelen képtelenségnek éreztem, hogy bármit is találjak odabent. Vagy órákig kutattam a rendelőben.. Még a várót is, és a műtőt is átnéztem, de nem volt ott semmi, ami a számra utalt volna, vagy egyáltalán köze lett volna hozzá. Szirénaszóra keltem és, hogy a nap égette bőrömet, illetve zavarta szemeimet. Úgy nézett ki elaludtam a rendelőben, amivel nem is lett volna baj, ha nem tör rám a rendőrség azzal az okkal, hogy betörtem oda. Hiába mondtam nekik, hogy ki vagyok, és ez az apámé volt, nem hittek nekem, annak ellenére sem, hogy voltak köztük ismerős arcok is. Így hát a rendőrautó hátsó ülésén vittek be az őrsre, mint valami bűnözőt. Azt hittem ennél rosszabb már nem is lehet, de mint kiderült igenis lehetséges.. Mivel senki sem hitt nekem, inkább rájuk is hagytam, tudtam, hogy hamarosan elmehetek, de arra nem számítottam, hogy behívják anyámat. Abban a pillanatban mikor kettesben hagytak vele, azt kívántam bárcsak inkább egy rendőrrel lennék ott.

- Mi van veled Hayley?- nem néztem rá, nem akartam vele beszélni, csak otthon akartam lenni és elfelejteni az elmúlt 12 órát.- Nem szeded a gyógyszereket.. Rossz irányba változtál és most.. Most meg behoztak betöréssel gyanúsítva.. Ahelyett, hogy az iskolában ülnél.- még mindig nem válaszoltam.- Játszhatod ezt, de nem lesz jó vége.

- Hazamehetek? 

- Nem, amíg nem adsz valami magyarázatot.

- Akkor remélem a pasid tud várni, mert nem fogok beszélni.. Nincs mit megmagyaráznom. Akkor megyek a rendelőbe amikor csak akarok.- arca meglepettséget tükrözött.- Tényleg ennyire hülyének nézel? Azt hitted nem tudom? Megérdemlem, hogy tudjak a több hónapja tartó kapcsolatodról.. De te csak titkolózol!

- Hays, elmehetsz, minden oké.- Ethan apja nyitott be, de arcából ítélve hamar rájött, hogy nem éppen a legjobbkor, én viszont nagyon is örültem neki.

- Köszönöm.- felpattantam és már ott sem voltam. Elegem volt mindenből és mindenkiből, legszívesebben elmenekültem volna a városból.

2. fejezet

There's something in your eyes..

- Már nem szeded a gyógyszereket.- a hang a hátam mögül jött, mégsem fordultam meg.

- Kutattál a dolgaim közt.

- Megtaláltam a fürdődben a..

- Nem, nem találtad meg.. Leellenőrizted, hogy szedem-e.- megfordultam és mélyen néztem szemeibe.- Bent volt a szekrényben.

- Szedned kéne.

- Hogy elnyomja az emlékeimet? Mi is ez valójában? Mert, hogy nem altató az biztos.- a gyógyszert még gyerekkoromban írta fel az egyik orvos, hogy ne legyenek rémálmaim, de ma már tudom, hogy nem az miatt. Az álmok el is tűntek, csakhogy az emlékeimmel együtt. Úgy egy hete hogy nem szedem.. Egyszer kiment a fejemből, és mivel normálisan tudtam aludni, abba is hagytam. Néhány napja jött vissza az első emlékkép.. A tekintet.. És ha ez visszatért, a többi is vissza fog, csupán idő kérdése.- Mi történt?- kissé felemeltem hangomat.- Mi változott kettőnk között? Miért lett ilyen a kapcsolatunk?

- Fejezd be Hays..

- Mi van apu halála mögött, amit ennyire el akarsz titkolni előlem?!

- Azt mondtam fejezd be!- rám kiabált, amitől abbahagytam a beszédet. Szaporábban vettem a levegőt, tekintetünket nem vettük le egymásról, a feszültséget szinte tapintani lehetett a konyhában. Határozottság tükröződött vissza arcáról, de szemeiből némi fájdalmat is ki lehetett olvasni. Felnevettem szinte kínomban, majd ott hagytam. Felrohantam a szobámba, bevágtam az ajtót majd az ágyamhoz siettem és kivettem a képet párnám alól. Könnyek folytak végig arcomon, de azonnal le is töröltem a sós cseppeket, nem akartam gyengének látszani, erősnek kellett maradnom. Tudtam, hogy csak így csinálhatom végig ezt az egészet. Elrejtettem az emléket és egy mély levegővétel után elhagytam szobámat. Sietve mentem le a lépcsőn, végig az ajtóig..- Hova mész?- válasz helyett becsaptam magam mögött az ajtót. Nem tartozom neki magyarázattal.. Nem, ha nem képes az igazat mondani. Folyton csak hazudik nekem, arra se méltat, hogy elmondja új pasija van, akkor ő miért kér engem számon? Miért kéne beszámolnom az életem minden egyes percéről? Kissé idegesen vágtam le magam az egyik bárszékre, a mellettem levőre pedig a táskámat hajítottam.

- Úgy tudtam ma nem dolgozol.

- Csak.. Adj valami erőset, oké?

- Hello napsugár.

- Ethan..- sóhajtottam.- Ne haragudj, csak.. Összevesztem anyámmal.

- Hozom a piát.- néhány pillanat múlva letett elém egy pohár whiskeyt, amibe egy köszönöm és egy mosoly után már kortyoltam is bele.

- Kutatott a cuccaim között.- szólásra nyitotta száját, de nem hagytam, hogy közbe vágjon, gyorsan folytattam.- Ellenőrizte, hogy szedem-e a bogyóit..

- Várj.. Ez most komoly?

- Gondolhatod..

- De ugye tudod, hogy lerészegedni a munkahelyeden nem éppen a legjobb megoldás.

- Nem részegedek le, nyugi.- összevontam szemöldökömet, de miután mosoly jelent meg arcán elnevettem magam és a fejemet ráztam. Nem akartam zavarni meló közben, így elvoltam egyedül.. Gondolatok milliói cikáztak fejemben, de képtelen voltam összeszedni őket. Minden olyan zavaros, és a kérdések sora csak nő és nő. Ujjaim között forgattam a poharat és azon gondolkodtam hogyan tovább. A legnagyobb kérdés az, hogy képes leszek-e végig csinálni. Mivel nem tudom mi van a háttérben, nem tudom mire számítsak.. Egy valamiben voltam csupán teljesen biztos.. Méghozzá azon, hogy anya nem tudhat semmit sem, arról amit művelek.. Se a levelekről.. Semmiről sem. Pontosan azért, mert nem tudom ő mit tud és mit nem. Nem szerezhet tudomást róla, hogy információkat kapok arról a napról, és az apámról. Az egyetlen személy akiben jelenleg megbízok, az Ethan..

- Valami zűr lehet ha egyedül iszol.- kis híján leestem a székről ijedtemben. Nem vártam társaságot, sőt nem is akartam, de amint a hang irányába fordítottam tekintetemet, ez az elhatározás hamar megváltozott, ugyanis Zayn állt mellettem. Mutattam, hogy üljön le, aki eleget is tett kérésemnek. Fogalmam sincs miért, de nem tudtam levenni tekintetemet arcáról. Ugyanakkor nem akartam feltűnően bámulni sem, viszont nehéz volt ellenállni a kísértésnek.. Mondhatni tökéletes volt.. Csokoládé barna szemei ragyogtak, arcának csontozata szinte mágnesként vonzotta tekintetemet.. És az ajkai..

- Mi?- elvesztem. Elmosolyodott, én pedig teljesen hülyének éreztem magam. Nagyot nyeltem és felpattantam, amitől mosolya csak még nagyobb lett. Szemeimet forgattam, majd letettem a pultra kb. annyi pénzt, amennyit elittam a délután folyamán és átdobtam táskámat a vállamon. Távol akartam tartani magam tőle, annyira, amennyire közel is akartam hozzá kerülni. Hiába mondták sokan, hogy most költözött ide, én biztos voltam benne, hogy láttam már valahol.. Csak azt nem tudtam, hogy hol.. És ez szörnyen zavart.

- Ugyan ne csináld már.

- El sem tudod képzelni milyen rossz napon vagyok túl, szóval kérlek.. Kérlek hagyj most, oké?- hajamba túrtam, majd már ott sem voltam.

- Hayley várj!- az ajtóban ért utol. Kérdő tekintettel fordultam felé. Egyedül ő hívott mindig így, amikor bejött ide. Igen, ez a nevem, de amióta az eszemet tudom mindenki csak Haysnek szólít, bár mondtam neki is, ő még is ragaszkodik ehhez.- Legalább elkísérhetlek?- végignéztem rajta. Mikor megszólaltam hangom határozottan csengett.

- Csak ha nem szólalsz meg.- ajkába harapott, hogy elfojtsa mosolyát, végül válaszként bólintott, persze szája felfelé görbült. Úgy történt ahogy kértem, csendben lépkedtünk egymás mellett London sötét utcáin. Az időérzékemet teljesen elveszítettem a délután folyamán, így fel se tűnt, hogy már besötétedett. Az emberek azt mondják nem igazán az a barátkozós típus, Ethan azonban elég jól kijön vele, sőt.. Én csak annyit tudok róla, hogy Atlantából jött ide, és 21. Ééés nálam itt megáll a tudomány, többről fogalmam sincs. Megálltam a házunk előtt és felé fordultam.- Behívnálak, de a házunk jelenleg háborús övezet és nem szeretném ha pont a közepébe csöppennél.. Ne haragudj.

- Még találkozunk.- arcán titokzatos mosoly jelent meg, majd lassan sétált el. Megvártam amíg elfordul a sarkon és csak azután mentem be.