Epilógus

This is the end..

Sziasztok Drága Olvasók !

Attól tartok elérkezett a búcsú ideje itt is. Köszönöm, hogy velem tartottatok, és, hogy olvastátok ezt a blogot. Eléggé a szívemhez nőtt, így kicsit nehéz abbahagyni, de ahogy az összes eddiginél írtam, nem szeretném ha ellaposodna. Remélem tetszett, és még egyszer köszönök mindent !

Puszi. xx

Érezted már valaha, hogy a jó döntés talán a rossz döntés? Hogy a helyesnek hitt cselekedet talán katasztrófához vezet? Érezted már, hogy minden a helyén lenne, minden a legnagyobb rendben lenne, ha te nem lennél.. Ha nem szennyeznéd a törékeny világot már csak a puszta jelenléteddel, ha nem kéne minden nap tükörbe nézned azzal a tudattal, hogy egy két lábon járó katasztrófa vagy. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha te nem lennél. A szüleid.. Ha még élnek, nem szégyenkeznének az ostoba cselekedeteid miatt, a barátaid nem fordítanak hátat, a tudattal, hogy megőrültél, az emberek nem néznének rád egyszerre lekezelő és szánalommal teli szemekkel, mert az arcod ott virít az újságban. Vajon milyen lehet az, amikor minden rendben van? Gyerekként úgy képzeltem el, hogy csak fekszek a zöld réten, és nézem a felettem magasuló kék eget, közben azon gondolkodva egy-egy felhő épp milyen alakot ölt, de idősebbként az ember kénytelen elhessegetni a bárányfelhőket és elfogadni a sötét, komor fajtát. Ez alatt nem azt értem, amikor kidobnak valakit, mert már nem kell, hanem azt, amikor végig kell ülnie annak az embernek a tárgyalását, akit talán mindennél jobban szeret, de ha ez még nem lenne elég, még tanúskodnia is kell ellene. Hogy képes a szemébe nézni? Ugyan.. Arra ki lenne képes? Ha valaha azt hittem, ez megbékélést, nyugalmat adhat majd, hát tévedtem, sokkal inkább bűntudatot és szörnyű fájdalmat kaptam. Elvégre van az a mondás.. Mindenki azt kapja amit érdemel.

- Jól vagy? Nem muszáj itt lennünk.

- Itt akarok lenni.- hangom határozott volt, le sem vettem tekintetemet a nagy fekete kapuról. A szívem minden egyes perc után gyorsabban kezdett verni, mintha tudná, hogy hamarosan bekövetkezik az, aminek be kell. Három év hosszú idő, sőt, rengeteg idő, az ember változik, a hely változik, minden változik, csupán az érzések nem. De vajon ő is így van ezzel? Vajon ő megváltozott odabent? A korlátnak támaszkodtam, tisztes távolságból figyeltük az eseményeket, nem akartam túl közel menni, mert fogalmam sem volt hogy reagálna, ha meglátna, elvégre én miattam ült a rács mögött. Lemondtam arról, hogy megtudjam ki miatt kellett ezt tennie, lemondtam a kutatásaimról, a kereséseimről, hiszen szinte beleőrültem. Lezárást kerestem? Megkaptam.

- Mi lesz ha észrevesz és idejön?

- Fogd be Ethan.- egy pillanatra sem vettem le tekintetemet az épületről.- Reménykedjünk benne, hogy nem vesz észre.- épp nyúltam a telefonomért, hogy megnézzem mennyi az idő, amikor az ajtó kinyílt és megjelent rendőri kíséret mellett. Megragadtam Ethan karját és bár nem éreztem semmit, tudtam, hogy teljes erőmből szorítom idegességemben. Pontosan abban a ruhában jött ki, amit akkor viselt mikor feladtam. Haja megnőtt az évek során, tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit. Szívem mintha kitörni készült volna mellkasomból, úgy éreztem hamarosan elájulok. Csak néztem, szemeimet pedig szép lassan könnyek lepték el. Tudtam, hogy itt az idő, el kell mennünk mert már nem fogják sokáig lekötni Steve és a társai. Ellöktem magam a korláttól, ezzel is jelezve, hogy inkább menjünk.

- Beszélned kell majd vele.

- Nem, nem kell.- hangom lemondó volt, még egyszer hátrapillantottam, hogy lássam arcát, majd már el is tűntünk onnan. Ezután elutazhat, új életet kezdhet, ahol én nem bántom. Találni fog valakit, aki annyira boldoggá teszi, annyira fogja szeretni, ahogy én nem tudtam kimutatni, mert annyira, amennyire én szeretem, még ennyi idő után is, senki sem fogja.. Fájdalom kísérte végig az éveket, és most fájdalom kísért végig az utcákon. Nem fog elmúlni, hiszen tönkretettem egy életet, de valahol legbelül az vigasztal; ő is ezt tette.

26. fejezet

I'm so sorry..

Torkom elszorult, a sírás kerülgetett és az összeomlás szélén voltam. Kezei szorosan öleltek, mintha egy része már sejtené, hogy ez nem fog sokáig tartani, de vajon azt is tudja, hogy közel van a vég? Vajon tudja mi fog következni hamarosan? Készen áll rá? Na és én, készen állok rá? Elveszíteni azt, aki mellett nem féltem önmagam lenni, aki megtanított a feltétlen szeretetre, aki úgy szeretett, mint talán eddig még senki sem tudott. De nem tehettem mást, meg kellett hoznom ezt a lépést, a bűntudat szépen lassan elkezdett felemészteni belülről az elmúlt hetekben. A ház olyan csöndes volt, anya és Ric ugyanis elutaztak, kellett nekik egy kis idő, nem is csodálnám, ha nem jönnének vissza. A csend, a némaság, ami körülvett szinte már fojtogatott. A nap sugarai szépen lassan kúsztak be a redőny apró résein, tudtam, hogy lassan itt az idő, meg kell tennem. Kezembe vettem a telefonomat és gyorsan begépeltem azt a néhány szót, majd elküldtem Ethannek az üzenetet.

- Mit csinálsz?- rekedtes hangja megijesztett, kis híján eldobtam a készüléket. Behunytam szemem, majd mély levegőt vettem, próbáltam nyugalmat erőltetni magamon, hiszen tudtam, hogy alig néhány perc múlva mindennek vége lesz, és a világom, újra apró szilánkokra fog törni.

- Csak megnéztem az időt.- felé fordultam, majd mosolyt próbáltam erőltetni. Végigsimítottam arcán, de bár ne tettem volna, szemeimet könnyek lepték el.

- Mi a baj?- fejemet ráztam, próbáltam kitalálni valami elfogadható magyarázatot, de semmi ésszerű nem jutott eszembe, így inkább meg sem szólaltam. A földszintről néhány pillanat múlva hangos dörömbölés hallatszott, a fájdalom, átvette az uralmat testem felett.

- Sajnálom..- hangom halk volt, képtelen voltam megszólalni.

- Mit tettél?- össze volt zavarodva, de minden érzés, ami abban a pillanatban benne volt.. Tisztán láttam rajta. Egy perc töredéke volt az egész, több rendőr árasztotta el a szobámat. Kiabáltak, a fegyverüket Zaynre szegezték, aki próbált magyarázatot kérni. A falnak dőltem, kezemet számra tapasztva próbáltam elfojtani sírásomat, míg Zayn megvető és egyben fájdalommal teli szemekkel meredt rám. Bilincsben vitték ki a szobámból, csak néztem magam elé, fel sem fogtam mit tettem egészen addig a pillanatig. Steve lépett oda hozzám, majd magához vont, de hiába, mint ha egy szobor lettem volna, meg sem mozdultam.

- Bántott téged?- a fejemet ráztam. Zayn? Hogy képes lenne bántani engem? Soha. Én mégis elárultam. Annak ellenére, hogy azt mondtam neki, soha sem fogom hagyni, hogy kitudódjon az igazság, most elárultam és tönkre tettem mindent, amit ketten építettünk fel.- Helyesen cselekedtél.- azzal már ott is hagyott. Szinte megsemmisülve rogytam az ágyamra, ahol alig egy órája még Zayn karjai között feküdtem. Tudtam mi következik ezután.. Felhívják az anyámat, nekem pedig be kell mennem tanúskodni, és oda kell adnom minden bizonyítékot, amit az elmúlt időszakban gyűjtöttem. Csak egy kérdés volt a fejemben.. Hogy az apám most büszke lenne rám, vagy egy szörnyetegnek tartana, amiért ezt tettem? A helyzet az, hogy ő nincs itt velem, és fogalmam sincs mit mondana, vagy akarna ha itt lenne, szóval teljesen mindegy. A felé érzett bűntudatom enyhült, azonban jött a másik, ami erősebb volt. Magamnak kellett feltennem és megválaszolnom a kérdést.. Vajon tényleg helyesen cselekedtem?

Az emlékek szökőárként törtek fel bennem, a külvilág zajai tompulni kezdtek, érzéseim felerősödtek. Hagytam, elmém had élje át újra a vele eltöltött időt, hiszen már több ilyenre nem fog sor kerülni. Nem akartam gyengének tűnni, mégis úgy éreztem ez kell, ahhoz, hogy miután kilépek az ajtón az emberek elhiggyék; jól vagyok. Talán ezzel nem csak az ő-, de a saját életemet is tönkre tettem. A lány, aki elárulta azt az embert, akit szeretett, csakhogy megóvja apja emlékét. Már látom is magam előtt ezeket a képeket, de valahol legbelül.. Mélyen legbelül eltudtam nyomni az ilyenfajta gondolataimat, sosem érdekelt igazán ki mit gondol rólam. Vagy csak ezt is elfojtottam.. Mihez kezdek most? Az emberek kérdezősködni fognak, zaklatni.

- Be kell jönnöd velem.- Ethan állt az ajtóban. Aprót bólintottam, majd felvettem egy pulcsit, belebújtam a cipőmbe és már úton is voltunk. Nem beszéltünk, ő vezetett, én pedig elmerültem a gondolataimba. A rendőrségen túl sok volt az ismerős arc, mindenki felém emelte kíváncsi tekintetét, volt aki odajött, csakhogy megöleljen. Nem mondott semmit, csak karjai közé zárt és már ment is tovább. De erre is volt szükségem, hogy ne kérdezősködjenek.. Legalább addig ne, amíg be nem érek a kis helységbe, ahol mindenre fény derül.. Bárcsak ez történt volna.. Mikor beléptem az ajtón Ő ült az asztal másik oldalán, felnéztem a barátomra, aki megsimogatta vállamat, majd apja mellett hagyott kettesben a fiúval. Még csak rám sem nézett, amit meg tudtam érteni. Nem tudtam mit tegyek, nem akartam vele beszélni.. Még nem. Kezeimet összefontam mellkasom előtt, majd erőt vettem magamon és leültem vele szembe. A bilincsel babrált, ami csuklóit ölelte, de láttam a fájdalmat szemeiben. Nem tudtam mit mondhattam volna, egy "sajnálom" nem oldott volna meg semmit sem.

- Nem ezt akartam.- hangom szinte csak suttogás volt, próbáltam megérinteni kezét, de elhúzta ujjaim elől.- Próbáltam nem gondolni az egészre.. De képtelen voltam.- már én is csak az asztalt néztem, ami elválasztott minket egymástól.- Tudom, hogy semmit sem jelent, de sajnálom..

- Sajnálod?- rám emelte barna tekintetét, szemeiben egyszerre volt jelen a fájdalom és a düh.- Elárultál, annak ellenére, hogy tudtad mit érzek irántad..- arcomon könnyek gördültek végig, kést szúrt a szívembe szavaival, de meg is érdemeltem.- Annak ellenére, amin keresztül mentünk.. Segítettem neked!- összerezzentem mikor az asztalra csapott.

- Tudom..

- Tudod?!- felnevetett, de inkább csak szánalomból tette.- Olyan közel voltunk, te pedig feladod? Feladsz?! Te is tudod, hogy nem tehettem mást!- összeszorítottam szemeimet.- De tudod mit? Nem rád haragszom, hanem arra, aki minden mögött áll.. Aki ezt tette veled.. Talán jobb is így.. Hogy feladod.. Remélem boldog leszel.- szavaiból ömlött a keserűség.

Néhány pillanat múlva Ethan nyitott be, majd karomnál fogva húzott fel és vezetett ki a helységből.

Nem így akartam véget venni az egésznek, de már belefáradtam. Nem akartam, hogy bárki megsérüljön, most mégis több ember szenved. Egy részem megbánta döntésemet, mégsem mehettem már vissza az időbe.

25. fejezet

I don't wanna play this game, no more..

- Jól vagy?- hátulról öleltem meg, miközben ő az erkélyemen támaszkodva nézte ahogy a nap sugarai lassan eltűnnek a horizontról. Fejemet hátának döntöttem és behunytam szemem, hagytam, hogy a kellemesen hűvös szellő simogassa bőrömet.

- A kérdés inkább az, hogy te jól vagy-e?- néhány pillanat múlva megfordult, én pedig elengedtem majd hátraléptem. Aprókat bólintottam és beléptem a szobámba.

- Nem akarok erről beszélni.- leültem az ágyamra, felhúztam egyik lábamat, amin fejemet támasztottam. Mikor elmeséltem neki mindent, azt hitte, hogy megbolondultam, ezért is hallgatott végig.. Habár, a mondandóm és a kis történetem végén is dilisnek hitt, de mikor jöttek a tárgyi bizonyítékok.. Nos, minden megváltozott, és újra hitt benne.. Bennem. Ahogy az elején is tette. Persze, ő ment volna a rendőrségre, megmutatni mindent, de mikor megtudta ki áll az egész ügy mögött.. Az erkélyre ment, gondolkodni, és onnantól kezdve a feszültség kettőnk között kezdett kialakulni. Ő feljelentést tenne Zayn ellen, és meg van győződve róla, hogy Mac is miatta halt meg, én azonban nem tálalnék ki, mert nincs meg a kirakós minden darabja, és különben is..- Mióta jelentjük fel azt, akit szeretünk?- gondolataim hangot öltöttek.

- Amióta megölik az apánkat.- áucs.

- Nem mehetek oda.. Nem adhatom fel.. És.. Nem az ő hibája volt.. Kényszerítették rá.

- Ez nem mentség, Hays..

- Egy gyerek volt!

- Szóval őt véded, ahelyett, hogy az apáddal tennéd.

- Ő meghalt!- a kelleténél kicsit indulatosabban vágtam hozzá a szavakat.

- Igen, mert a kis barátom megölte! Hát nem érted mire megy ki ez az egész? Végig erre játszott.. Amióta csak idejött..

- Nem..- idegesen túrtam hajamba. Ezt már megbeszéltük, és most nincs igaza Ethannek..

- Bevágódik nálad, így ha rájössz, a szeretet majd segít..

- Fejezd be!- meghökkenve nézett rám. Talán a hirtelen jött magas hangom, talán az idegességem késztette erre.- Azt hittem mellettem vagy, de ehelyett csak ellenem akarod fordítani azt, akit szeretek.- széttártam karjaimat.- Menj el, Ethan.. Kérlek..

- Szóval ezt gondolod rólam?- mondhatni gúnyos mosollyal az arcán, fejét rázva nézett el vállaim felett.

- Nem tudom mi történt köztünk, de nem hittem volna, hogy a testvérem.. Mert igen, az voltál.. Vagy.. Valaha is képes lesz ellenem fordulni.- nem nézett rám, de láttam arcán, hogy legszívesebben a legsúlyosabb dolgokat vágná a fejemhez. Inkább hátat fordítva sétált el előlem.

- Akkor már ketten vagyunk.- maga mögött hagyta a csendet, és az üresség érzetét, mégis egy részem úgy érezte, jól cselekedtem. A fiú, aki nemrég azt ígérte, nem hagyja, hogy megbolonduljak; feladta a harcot. A fiú, akiről azt hittem egész életemben, hogy a testvérem, egy másik anyától; most eldobott. A fiú, akiről azt hittem életem minden pillanatában mellettem áll majd és tart, hogy ne essek le a szakadék széléről; most elengedte karomat. De mi van ha igaza van? Hiszen megígértem magamnak, hogy ki derítem mi is történt valójában, és ha megtudom ki vette el tőlem az apámat, megfizet érte. Most azonban magam ellen beszélek, és a neki tett ígéretem ellen. Mély levegőt vettem, majd lementem a földszintre, egyenesen be a megfelelő szobába. Szorongás lett úrrá testemen, nehezebben lélegeztem és a gyomrom görcsbe rándult.

- Minden rendben, Kicsim? Sápadtnak tűnsz.- torkom kiszáradt, mégis próbáltam erőt venni magamon.

- Emlékszel, amikor álmaim voltak..? Amolyan látomások..?- hangom halk volt.- Mindig azt mondtad a képzeletem játszik velem a sokk miatt..- félve néztem fel rá.- Aztán rájöttem.. Hogy azok emlékek.

- Hays, ezt már megbeszéltük..

- Csak.. Hallgass meg, kérlek.- bizonytalanul léptem oda hozzá. Arca meggyötörtnek látszott, összetörtnek, szemei alatt sötét karikák díszelegtek, amiket nekem köszönhet és a plusz műszakjainak.- Tudom..- könnyek folytak végig arcomon. Szólásra nyitotta száját, de leintettem.- Tudom, hogy igaziak.- kerestem a szavakat, ő pedig küszködött.. Talán a bűntudattal?- És tudom, hogy tudod mi történt aznap.. Hogy nem szívroham volt.. Hogy aput me..

- Ne..- kezeit arcomra tette, majd karjai közé vont.- Ne gondolj erre, már nem tudjuk megváltoztatni a múltat.

- Tudom ki tette.. Tudom ki ölte meg, anyu.- hangom szinte csak suttogás volt.

- Nézd..- mélyen nézett szemembe. Tekintete könnyektől homályosult, régen láttam már ilyennek.- Ne tedd tönkre az életedet, mikor végre boldog vagy valaki mellett. Élj, Kicsim.

- De Ethan..

- Nem.. Most az egyszer magadra kell gondolnod, és nem másra. Csak most az egyszer.

- Te tudtad?

- Az apád nem mindig volt olyan, akinek te láttad. Nem akarta, hogy azt hidd nem jó ember, de melletted mindig az volt. Így ne hagyd, hogy most ő miatta válj mássá.

- Miért..?- ennyit tudtam kipréselni ajkaimon.

- Sosem akartam, hogy tudd az igazat.. Soha.

- Szeretett egyáltalán..? Zayn..? Vagy csak színjáték volt..?- szemeimből megállást nem tűrve folytak le a könnyek arcomon. Vonásai ellágyultak, mégis sajnálkozva nézett rám, majd karjai közé zárt. Ez is egyfajta válasz volt.

24. fejezet

You can count on me..

Egy hónap fogház, majd feltételes szabadlábra helyezés. Ohh, és heti kétszer pszichológushoz is kell járnom, ugyanis ezzel magyarázták azt, hogy betörtem a rendőrség rendszerébe. Micsoda kaland.. Talán életem leghosszabb idején vagyok túl, ennél még az apám halála utáni időszak is gyorsabban telt. Nem mondanám, hogy fairnek tartottam, vagy tartom az "ítéletet", de rosszabbul is kijöhettem volna az egészből. A srác, aki segített, a letartóztatásom utáni napon elhagyta a várost, és az országot, félt, hogy beköpöm, de ismerhetne már annyira, hogy tudja, nem vagyok egy spicli. Mikor az ember azt hinné többet már nem változhat, hát téved, mert mindig van idő a változásra. Mondjuk úgy, hogy elég elszántan és felvágott nyelvvel mentem be, és ennél csak rosszabb lettem. A tudat, hogy mindenki ellenem fordult- lehet, hogy nyomós indokkal- kicsit változtatott az álláspontomon, és az imént említett tulajdonságok csak fokozódtak.
- Én erre nem vagyok képes.- kezeim visszahulltak testem mellé.
- Dehogynem.. Tudom, hogy képes vagy rá, csak bízz magadban, ahogy én bízok benned.
- Ethan.. Ez hülyeség.. És ha elkapnak minket..? Ha börtönbe csuknak?
- Nem fognak, apu elintézi, és ne aggódj.. Nem hagyom, hogy oda kerülj. Én mindig itt leszek melletted.- felnéztem rá, arcomon mosoly jelent meg. Akkor döbbentem rá, hogy mi is az a barátság.- Régebben is ment, most is fog.
- Az más volt, akkor kisebbek voltunk és nem tudtuk mit csinálunk.
- Hayley Adams csak nem fél?- nevetni kezdett. Vállba bokszoltam, majd a kihívást elfogadva húztam végig a pink kiemelőt a járőr autó szélvédőjén, egy nagy vigyorgós fejet rajzolva. Visítva dobtam el a filcet és nevetve ugráltam. Ethan kiegészítette némi kékkel, csak hogy ő se maradjon ki a mókából , ezután nevetve, egymás kezét fogva szaladtunk a közeli fához. Elbújtunk a tövénél, és vártuk, hogy Steve hazajöjjön a boltból. A délutánjaim 99%-át Ethanéknél töltöttem, hiszen az anyám plusz műszakokat vállalt, hogy fizetni tudja a számlákat. Apu halála után örömmel voltam a barátommal és Steve tényleg az apámként viselkedett minden egyes alkalommal. Mindketten ugrottunk egyet mikor bekapcsolt az autó szirénája, majd néhány pillanat múlva megjelent előttünk Steve, bilinccsel a kezében.- Hayley volt.- a barátom ijedten mutatott rám, majd emelte fel kezeit. Először megszeppenve, majd határozottan álltam a barátom elé.
- Így igaz. Én voltam, Ethannek ehhez semmi köze. Ha börtönbe kell mennem, csak gyerünk, és ne aggódj Steve, ismerem a jogaimat.- kihúzva magam, büszkén hadartam a szavakat. 11 éves fejjel csak azt tudtam, hogy ki kell állnom a barátom mellett.
- Nem igaz.- Ethan maga mögé utasított.- Én voltam.
- Kék és rózsaszín?- felvonta szemöldökét, majd mindkettőnk kezén csattant a bilincs. A házba vezetett, ahol Clara már az uzsonnával várt minket. Nevetve szedte le rólunk a fém ékszert és parancsolta meg, hogy nem kelhetünk fel, amíg mindent meg nem eszünk.- Kis bűnözők vagytok.- Steve végigsimított arcomon.
- Apu? Hayley nem fog börtönbe menni soha.. Én majd kimagyarázom minden bajból, amit elkövet.
Az emlékek egyszerre okoztak nekem örömöt, és fájdalmat.

Úgy látszik a gyerek fogadalmak nem tartanak örökké, mivel Ethan nem tett semmit sem értem az elmúlt hónapokban, még csak nem is láttam egyszer sem. Azt hittem az akkor tett ígéretét be fogja tartani, és mindig mellettem lesz, de ez csak egy újabb pofára esés.
- Azt hittem a szíved jégből van mostanában.- felé kaptam tekintetemet, hanyagul dőlt neki az ajtófélfának, úgy tűnt, már egy ideje ott álldogált.
- Azt hittem elfelejtettél mostanában.- letöröltem könnyeimet és telefonomért nyúltam. A kijelzőn több nem fogadott hívás villogott, egyszerű mozdulattal hajítottam az ágy másik végére, ahol a lendülettől a földre gurult a készülék.- Szóval? Miért vagy itt? Jöttél leellenőrizni? Vagy megnézni hogy van az idegbeteg lány? Ohh, de az is lehet, hogy cs..
- Hogy megnézzem hogy vagy.- szavamba vágott, hangja nyugodt volt, aggasztóan nyugodt. Ezt a beszélgetést mindig is úgy képzeltem el, hogy kiabál velem, a fejemhez vág mindent, majd faképnél hagy.
- És..? Mire jutottál? Szerinted hogy vagyok?
- Összetörten.. Zavarodottan.. Ez nem az a lány, akit ismerek. Tudni szeretnéd mit gondolok?
- Csak tessék.
- Szerintem a kis nyomozgatásod a rögeszméddé vált, és beleőrültél. Képtelen voltál..- tartott egy kis szünetet, felvont szemöldökkel vártam a folytatást.- Képtelen vagy túltenni magad az apád halálán, mert ő volt a mindened.. Ezért is találsz ki olyanokat, hogy megölték.- felnevettem.
- Szóval kitaláltam, ha? És mi van a levelekkel, amiket te is láttál? A hívások..? A napló!- indulatosan pattantam fel és léptem elé.- Ezeket is én csináltam? Küldtem magamnak leveleket.. Elrejtettem dolgokat.. Felhívtam magam. Ez történt, igaz?!- kezeit karomra téve próbált megnyugtatni.. Több-kevesebb sikerrel.
- Nem azt mondom, hogy te voltál, csak.. Mi van, ha valaki szórakozott veled? Ha valaki pont azt akarta elérni, hogy ez történjen veled?
- Ethan.. Tudom ki ölte meg az apámat.- mélyen néztem szemeibe. Tekintetem fátyolos lett a könnyektől, amik ellepték, de mégis képes voltam határozott pillantást vetni rá.
- Hays.. Ne bántsd magad..
- Tudom ki küldte a leveleket! Már mindent tudok!- reménykedtem benne, hogy hinni fog nekem, valami mégis azt súgta, hogy csattanás lesz a vége.. Ismét.
- M..Miről beszélsz?
- Az igazság Ethan.. Tudom mi történt aznap.. Hogy ki segített rájönni..
- Akkor miért nem mentél a rendőrségre.
- É..Én..- nem tudtam mit mondani. Sóhaj hagyta el ajkát, majd a földet kezdte bámulni.- Nem az a lényeg ki tette..
- Mi ütött beléd? Ha mindez igaz, az embereknek tudnia kell róla.. Az anyukád!
- Őt nem érdekli..
- Hayley..
- Nem, Ethan, te ezt nem értheted.. Ez bonyolult, és.. És..- le-föl kezdtem járkálni előtte, nem néztem fel.- A lényeg az, hogy én tudom. De.. Az informátorom.. Hívhatom így?- kérdőn néztem rá.- Mindegy.. Aki segített.. Meghalt.. Valaki nem akarta, hogy még többet ártson.. Mi van ha ezzel nincs vége..?- elkapta karomat, ezzel megállított és kiragadott gondolataimból. Eddig ez nem jutott eszembe, amíg ültem csak annyi járt a fejemben, hogy hogy fordulhatott minden és mindenki ellenem.
- Be vagy gyógyszerezve?
- Mi? Nem..- megszeppenve néztem kék íriszeibe.- Mi van ha én vagyok a következő? Logikus, nem? Az apám.. Mac..
- Várj, ő küldte neked az üzeneteket?- nem méltattam válaszra.
- És most vagy én, vagy Zayn..
- Mi köze van ehhez Zaynnek?
- Ha?- megráztam a fejem. Túlságosan is mélyre ástam gondolataimban, így nem figyeltem oda sem arra, hogy miket beszélek, sem arra, hogy ő mit kérdez.
- Mi történt veled?
- Gondolom a bogyók hatni kezdtek..- megrántottam vállamat. Éreztem, ahogy az előbbi adrenalin löket szépen elhagyja testemet.- Ne haragudj..- hangom hirtelen sokkal halkabbá vált, szinte alig volt hallható.- Nem tudom m.. Sajnálom..
- Hays.. Ez nem a te hibád..- hangja lágy volt, szívemig hatolt.- Nem fogom hagyni, hogy meghülyülj, oké? Többé nem.- hirtelen úgy éreztem ismét bízhatok benne. Talán a hiánya miatt, talán mert úgy éreztem teljesen eltávolodtam magamtól, mert szükségem volt rá, hogy ismét az legyek, aki voltam.

23. fejezet

What am I gonna do..?

- Hayley! Gyertek le!- Zayn és én egymásra néztünk, anyu hangja idegesen csengett. Zayn szinte azonnal felpattant helyéről, de elkaptam karját és megállítottam. Nem beszéltem még neki arról amit megtudtam, nem akartam, hogy hülyeséget csináljon. Úgy éreztem jobb, ha nem tud róla, így nem lehet gyanús senkinek. Tudom, hogy nem ő tette.. Hiszen tudja mit jelentett nekem az a férfi.. Azonban úgy éreztem joga van tudni, de az ilyet mégis hogy közölhetné az ember?

- Beszélnünk kell.- mély levegőt vettem. Idegesen néztem fel ragyogó szemeibe.

- Hays!

- Előbb nézzük meg mit szeretne anyukád.- arcán mosoly jelent meg, majd egy puszit nyomott homlokomra. Sóhajtva bólintottam és siettem ki a szobából.

- Minden rendben?- kettesével szedtem a lépcsőfokokat, mikor leértem anyu és Ric mellett ismerős arcok álltak, köztük ott volt Steve is, és még néhány ismerős arc a rendőrségről. Minden szem rám szegeződött, éreztem, hogy valami nincs rendben, automatikusan a mögöttem álló fiú keze után kaptam. Nem vehetik el tőlem, még egyszer nem veszíthetem el.. Nem élném túl.- Steve..? Mi történt?- rá emeltem tekintetemet. Apró sóhaj hagyta el ajkát, majd hozzám lépett.

- Hayley Adams, letartóztatom amiért betört és adatokat lopott a rendőrség adatbázisából.- szavai visszhangot vertek a fejemben. Az agyam teljesen kikapcsolt, nem jutottam szóhoz csak néztem magam elé. Mindvégig azt hittem találtak valamit Zayn ellen, pedig csak miattam jöttek. Csuklóimat körül ölelte a fém ékszer. Nem mertem felnézni, a földet bámultam és követtem utasításaikat minden ellenállás nélkül.

- Tessék? Az ki van zárva Hayley nem képes ilyenre!- anya szavai kétségbeesetten csengtek. Több mondatot is szántak nekem, de jobbnak láttam hallgatni. És jogom volt hozzá.. Beültettek a rendőr autó hátsó ülésére, majd elhajtottunk onnan. Egész úton csak néztem kifelé, Steve mellettem ült, az első két ülésen pedig a kollégái foglaltak helyet. Láttam arcán, hogy nehezére esik ezt csinálnia, de muszáj volt, amiért egy percig sem hibáztattam. A rövid út után a rendőrségen egy helységbe vittek, négy fal vett körül a kis szobában. Csupán egy asztal volt bent, két székkel. Nagyon is jól tudtam hol vagyok. Vagy fél óráig egyedül ültem, csupán a csend vett körül, így mondhatni örültem mikor Steve belépett és leült velem szemben.

- Csak egy nevet kell mondanod Hays, és már mehetsz is haza.- nem néztem rá, a bilincsel babráltam, már amennyire tudtam.- Mondhatsz bármit, nem rögzítjük ezt a beszélgetést, és csak magunk vagyunk.- félve néztem fel rá.

- Sajnálom.- hangom eleinte halk volt, de ez nem tartott sokáig.- Nem gondoltam, hogy kiderül. Csak tudni szerettem volna..- elhallgattam.- Valamit.

- Hayley, tudjuk, hogy nem lettél volna képes ilyenre egyedül.- félre pillantottam.- Csak mond ki a nevét.
- Én csináltam.- reméltem ezzel végre lezárhatjuk ezt a beszélgetést. Szó nélkül kelt fel az asztaltól, kissé fellélegeztem.
- Tudom, hogy nem te voltál. Ismerlek, Hays. Amanda és Ric már intézik neked az ügyvédet. de nagyon szépen kérlek had ne kelljen idejönnie. Csak gondolkozz a következményeken.- azzal már ott is hagyott. Fejemet a hideg asztalra döntöttem és behunytam szememet, ezzel remélve valami aprócska jelet, ami megmutatja a helyes irányt. Egy valamiben voltam csupán biztos.. Hogy nem vagyok spicli. Úgy éreztem a világ ellenem van, és valamilyen szinten csalódást okoztam azoknak, akiket szeretek.
- Mit tettél megint?- felkaptam fejemet, kék szemei csillogtak, arcán mosoly jelent meg. Akaratom ellenére is szám felfelé görbült. Mikor leült velem szembe már komoly tekintettel nézett rám. Nem akartam végighallgatni ahogy ő is kioktat, főleg azután nem, hogy több hete eltűnt a Földről.
- Ha azért jöttél, hogy kioktass, vagy megmond mit tegyek és mi a jó nekem, húzz egy sorszámot.. Majd valamikor szólítalak.
- Megváltoztál.. És most nem csak a külsődre gondolok.. Mindig is az a lázadó típus voltál, de most..
- Nem voltál itt, hogy emlékeztess a határokra.- megrántottam vállamat. Kifejezéstelen arccal, mondhatni bámultuk egymást, de legszívesebben üvöltöttem volna, amiért úgy viselkedik velem mint egy ügyvéd. Nem akartam, hogy Ethan így viselkedjen, azt akartam, hogy közölje minden rendben lesz és támogat, nem számít mi lesz ennek a vége..
- Ha mondasz egy nevet.. Figyelembe veszik..
- Igen? Sokra mennék vele.. Nem most először ülök itt, vagy elfelejtetted? Nekem már nem jár a "ez az első rendőrségi ügyed" kedvezmény. Emlékszel, amikor adatokat loptunk az egyik itteni gépről? Elvittem helyetted, hogy ne rúgják ki az apádat.. Vagy amikor lehallgattuk a mobilját és lebuktunk? Soroljam még az ügyeimet?
- De ha mondanál egy nevet.. Többet nem történne ilyen..
- Hidd el.. Nem fog, ő nem akart belemenni.. Szóval én tettem.
- Basszus Hayley, miért nehezíted meg?! Ülni akarsz?! Amanda éjjel nappal dolgozik csakhogy fizethesse a házatokat, szerinted le tudná tenni az óvadékot?! Ezt akarod?! Tönkreteszed! Ahogy magadat is..
- Menned kéne..- elnéztem válla felett. Felnevetett, de nem örömében. Fájt, hogy kiabált velem, fájt, hogy nem állt ki értem, hiszen én annyiszor megvédtem és elvittem helyette a balhét.
- Csak most az egyszer ne magadra gondolj..- mint ha kést szúrtak volna egyenesen a szívembe, és megforgatták azt, amilyen lassan csak lehet. Több sebből véreztem, a legtöbbet az állítólagos legjobb barátomnak köszönhettem.
- Sajnálom, hogy én csak csalódást tudok neked okozni.
- Hays..- megállt az ajtóban, én azonban elfordítottam a fejemet. Nem akartam vele beszélni, nem akartam látni, vagy egyáltalán tudni a létezéséről. Egy részem halottnak tekintette Ethan Davist, egy másik pedig könyörögve kúszott, hogy elérje, visszahívjam és kisírjam magam a vállán. A sötét oldalam nyert. A fájdalom megsemmisített odabent, de tudtam, hogy ha most kitálalok csak rosszabb lesz, így maradtam az eredeti sztorimnál. El kellett vinnem a balhét, nem kenhettem másra, hiszen én voltam benne az agy, ő csak a báb, aki azt tette, amit mondtam neki. Szóval tessék.. Jöjjön aminek jönnie kell.

22. fejezet

Everything happens for reason..

Azt mondják az igazság felszabadít, nos az én esetemben inkább csak jobban összezavar. Az élet megy tovább, egy egy rossz dolog után. Hülyeség. Vagy túllépsz rajta, vagy megtanulsz együtt élni vele. Azt hiszem én megtanultam együtt élni vele.. Zaynnel. Nem okolhatom a tette miatt, bármennyire is szerettem volna. Nem az ő hibája miatt történtek a dolgok. De az igazság az, hogy nem tudok nélküle élni, senki más nem ért meg úgy, ahogy ő, talán ezért sem akartam igazán ellökni magamtól, mikor megtudtam az igazat. Hátamat a kanapénak döntöttem, a földön körülöttem régi könyvek és papírok hevertek, amiket néhány napja kaptam postán, kezemben a napló volt. Nyugodtan nézegethettem őket, ugyanis se anya, se Ric nem voltak otthon, elmentek kikapcsolódni, de az igazság az, hogy csak távol akarnak maradni tőlem egy kicsit, túl sok zűrt okoztam nekik az elmúlt hetekben, így nem csoda ha ki akarnak szakadni az őrült világomból. Nem hibáztatom őket, sőt elismerésem nekik, hiszen sokáig bírták. A tv halkan szólt, nem is igazán néztem, csak nem akartam csöndet magam körül, szinte alig hallható volt, mégis kristály tisztán ki tudtam venni a nevet, ami elhangzott a férfi szájából.. Mac Gillies. A képernyőn az ő arca jelent meg.- Zayn!- hangom kétségbeesett volt. Felhangosítottam a készüléket, még sem értettem miről beszélnek. Hallottam a szavakat, mindent, de az agyam képtelen volt felfogni, csupán néhány szó jutott el a tudatomig. Meredtem magam elé, ennyire voltam képes, nem tudtam, és nem is akartam elhinni. A készülék néhány pillanat múlva elsötétedett, a szobára újra csend borult. Zayn átkarolt, majd nyugtatni próbált. Nem kellett sok ahhoz, hogy megértsem miről volt szó. Mac meghalt, valaki leszúrta a saját házában, egy nappal azután, hogy mi jártunk nála. Vagyis..- Miattam halt meg.
- Ne légy hülye, Hayley. Ennek semmi köze hozzád.
- Igen? Akkor miért most szúrták le?
- Csak nyugodj meg, oké?
- Nem.. Ő volt az egyetlen, aki ismerte az apámat.. Az egyetlen, aki rá emlékeztetett.. Nem véletlen volt.. Tudom..
- Akkor sem tehetsz semmit.- szemei csillogtak.- Sajnálom.- elgondolkodtam egy pillanatra. Nem tudtam elfogadni, így csak egy megoldást találtam, ami esetleg, de tényleg csak esetleg be is jöhet..
- Mennem kell..- egy puszit nyomtam szájára.- Este találkozunk.- azzal már ott sem voltam. Nem fordultam, és nem álltam meg a kiabálására, amit nekem intézett a szobából, kisiettem az ajtón és kocsiba szálltam. Bűntudatom volt, és tennem kellett valamit, nem ülhettem otthon, mint ha semmi sem történt volna. Ez nem véletlen volt.. Tudom. Próbáltam hívni Ethant, de természetesen nem vette fel, mostanában ez a szokása, csak még nem jutottam el odáig, hogy elmenjek hozzá és beszéljünk. A rendőrség előtt parkoltam le, majd egyből a megfelelő helyre mentem.
- Hayley? Szia, mit keresel itt?
- Steve.. Szükségem van a segítségedre.- Ethan apjára mindig is számíthattam. Tulajdonképpen miután meghalt a sajátom ő apám helyett is apám volt. Sokat köszönhetek neki.
- Megint bajba kerültél?- szemeit összeszűkítette, majd arcán mosoly jelent meg.
- Most nem.. Igazából reméltem, hogy tudsz válaszolni néhány kérdésre.
- Az attól függ.
- Mac Gillies.. Tudni lehet, hogy mi történt vele.. Hogy ki tette?
- Mióta érdekel egy idegen élete?
- Ez bonyolult..
- Amit veled kapcsolatban megtanultam, hogy ha ezt a szót használod.. Jobb nem rákérdezni.- elnevettem magam. Túl jól ismert, de igaza volt, habár az egész életem bonyolult, néha mégis úgy érzem inkább csak én vagyok az.
- Tudom, hogy nem a ti körzetetek, de reméltem egy kicsit tudnál segíteni.
- Mond, hogy nincs közöd hozzá.
- Tessék? Nem..
- Nem adhatok ki ilyen információt..- karomnál fogva húzott kicsit arrébb a többiektől.- De az igazság az, hogy nem sokat tudunk. Egyenlőre még folyik a vizsgálat.- szólásra nyitottam számat, de megelőzött.- Nincs még gyanúsított sem.
- Értem.. Köszönöm.. És ne haragudj..
- Hé, látom, hogy fontos ez neked, ha tudok valami konkrétat, szólok.
- Köszönöm.- megöleltem, és már mentem is. Mint már mondtam, rá mindig számíthatok, mégis úgy éreztem valamit eltitkolt előlem, így mikor hazaértem egyből mentem a szobámba. Zayn nem volt sehol, így egyedül, nyugodtan dolgozhattam. Volt egy régi, de annál segítőkészebb barátom, akit gondolkodás nélkül hívtam fel. Évek óta nem beszéltünk, de tartozik nekem, így itt az idő törleszteni. Szó nélkül jött át, de a kérésem felett már nem tudott így tenni, eleinte kiabálni kezdett velem és csak azt hajtogatta, hogy le fognak minket csukni, és mekkora idióta vagyok. Hagytam, had dühöngjön, majd úgy egy óra után végre meggyőztem. Igazából nem volt nagy kérés.. Csak megkértem, hogy törje fel a rendőrséget.. Vagy mégis? Ő a legjobb hacker akit ismerek, szóval mondhatni simán ment neki, de amint végzett vele már ment is. Tisztán és érthetően jelentette ki, hogy soha többet ne keressem, mert annak nem lesz jó vége. Nekem csak a Gillies ügyre volt szükségem, és a lehetséges gyanúsítottakra. Mikor elolvastam azt kívántam bár ne tettem volna.. Három név szerepelt ott, de az első helyen levő személy mindent vitt nálam. Zayn.

21. fejezet

We always knew this day was coming..

Kezem bizonytalanul indult el az ajtó felé, majd erőtlenül hullt vissza testem mellé. Zayn bátorítóan nézett le rám, ami kissé nyugtatóan hatott. Nem tudtam hogy áll a kapcsolatunk, vagy hogy mik vagyunk jelenleg.. Néha úgy éreztem minél jobban szeretném eltaszítani, annál jobban hiányzik és annál jobban vágyom rá. Egy mély lélegzetvétel után végül bekopogtam az ajtón, míg vártunk az idő egy örökkévalóságnak tűnt. Egy középkorú férfi nyitott végül ajtót. Rövid, világosbarna haja volt, arca kissé beesettnek tűnt, zöld szemei fáradtan csillogtak, alattuk sötét karikákkal. Sosem láttam még ezelőtt, így kissé elbizonytalanodtam, hogy jó helyen vagyunk, vagy sem. Félve néztem fel a kissé mögöttem állóra, aki aprót bólintott. Mielőtt megszólalhattam volna a férfi megelőzött, hangja rideg volt, kissé rekedtes.
- Mit akartok?
- Csak nézzen jól meg.. Tudja ki vagyok..
- Összetévesztesz valakivel, kislány.
- Nem hinném.- ránk akarta csukni az ajtót, de Zayn kilépett mögülem és megakadályozta, hogy faképnél hagyjon minket.
- Nem azért utaztunk el idáig, hogy a szemünkbe hazudjon! Évekig figyelte és most nem ismeri meg?- felnevetett, de csupán szánalomból.
- Rátok hívhatom a zsarukat, ha azt szeretnétek.
- Nagyszerű.. Mindjárt fel is jelenthetjük zaklatásért.- keményen állták egymás tekintetét.
- Zayn.. Menjünk..- karjára tettem kezemet, ezzel is próbáltam rábírni, hogy nem kéne ezt tovább folytatni.- Eric biztos rossz címet adott meg..
- Nem, nem hagyom annyiban.. Ennyivel tartozom neked.
- Hayleynek igaza van.. Mennetek kéne.- szemeim kikerekedtek, nem hittem a fülemnek. A férfi azonnal meg is bánta szavait, arca elsápadt, tudta, hogy már nem szívhatja vissza.
- Honnan tudja a nevemet, ha nem ismer?
- Nézd.. Ez bonyolult.
- Tudom kezelni.. Kérem.. Tudnom kell mindent.- közel álltam a könnyekhez, talán egy kicsit rá is segítettem a hatás érdekében. de ki ne tette volna a helyemben? Végigmért szemeivel, majd apró sóhaj hagyta el ajkát.
- De ő nem jöhet be..- le sem vette rólam tekintetét, bólintással jeleztem beleegyezésemet.
- Nem mehetsz be egyedül.- Zayn karomnál fogva húzott vissza.
- Megleszek.- kérlelő tekintetét mélyen véste enyémbe.- Ha segíteni szeretnél, megvársz.- elengedte karomat és levette rólam tekintetét, ezt egy beleegyezésnek vettem. A férfi kitárta előttem egy ajtót, biztató mosolyt küldtem Zayn felé, majd beléptem a házba. A falak világosra voltak mázolva, az egyszerű bútorok árulkodó jelek voltak arra, hogy egyedül él itt, mégis otthonos volt. Mutatta, hogy üljek le, én pedig eleget tettem kérésének. Körbenéztem a nappaliban hátha találok valami árulkodó jelet, valamit, ami segíthet, de csalódnom kellett. Ahogy jobban szemügyre vettem a helységet feltűnt, hogy egy kép, vagy személyes holmi sem volt, szóval vagy nem itt lakik, vagy tényleg egyedül él.
- Megváltoztál.- hangja kissé megijesztett. Végignézett rajtam, majd mosollyal az arcán ült le velem a szembe.- A szemeid.. Az apádé.
- Mi történt vele?- hangom kissé erőtlen volt.
- Nagyon jól tudod mi történt.- szemeit levette rólam, elmeredt maga előtt, mint akinek emlékek jutottak épp eszébe. Bárcsak nekem is több, élesebb emlékem lenne az apámról, de nincs. Van néhány, de nagyon fiatal voltam, és ő is sokat utazott.. Aztán meghalt. Így nincs annyi emlékem, mint amennyinek egy velem egyidős embernek kéne, hogy legyen.- Okos lány vagy.. Miért maradtál vele?
- Nem tudom.. Ő megért..- arcán apró mosoly jelent meg.
- Tudod Hayley, Tom mindig is azt kérte, hogy ne engedjelek a közelébe.. Ezért is került a nevelőapjához.
- Én úgy tudtam..
- Történtek dolgok, amik miatt el kellett őt engednie, de szerette..- kinézett az ablakon, a lépcsőn ülő fiúra.- Túlságosan is.- apró sóhaj hagyta el a száját.- Sajnálom, hogy nem tudtalak távol tartani tőle.
- Nem tehet róla.- elgondolkodtam egy pillanatra.- Miért küldte az üzeneteket.. A leveleket?
- Tom tudta, hogy valami történni fog, én nem voltam Londonban, tárgyaláson vettem részt Amerikában. Kértem, hogy jöjjön utánam, de maradt. Mindenképpen tudatni akarta veled az igazságot, így amikor elég idős lettél elkezdtem nyomokat hagyni. Nem állíthattam be hozzátok, hogy elmondjak mindent. Eleinte nem tudtam mennyire hiszel majd a leveleknek, de azt tudtam, hogy az apád iránt érzett szereteted segít majd.
- De Zayn.. Csak egy gyerek volt, akit befolyásoltak.
- Tudom, ezért is nem jelentettem még fel.. És túl sok dolog kerülne nyilvánosságra az üggyel kapcsolatban, aminek nem szabadna.- percekig csend ült a szobára, hagyta, hogy feldolgozzam a hallottakat. Úgy éreztem magam, mint aki álmodik, nem hittem volna, hogy valaha is megtudom mi történt valójában és ki segített nekem ebben. Féltem, hogy az álom bármelyik pillanatban befejeződhet, így nem pazaroltam az időt.- És mi van az anyámmal? Ő tud valamit? Furcsán viselkedik.
- Nem tudom Tom mit mesélt neki, sajnálom de erről őt kell kérdezned.
- Lehetne még egy kérdésem?- nem akartam tolakodónak tűnni, de mindent tudni szerettem volna.- Miért mondták, hogy szívrohamban halt meg?
- Ez mai napig egy rejtély..- megrántotta vállát. Szemei szomorúan csillogtak, látszott rajta, hogy túl sok volt ez neki. Magamnak is, de csak akkor vettem észre, mikor arcomon egy könnycsepp gördült végig.
- Köszönöm.. Mindent nagyon köszönök..- nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis nem tudtam hogy hívják..
- Mac.- felkeltem, ezzel jelezve, hogy nem zaklatom tovább.- A történtek ellenére maradj vele, de csak akkor ha tényleg szereted.. Ahogy rád néz..- arcán mosoly jelent meg, ahogy az enyémen is.- Vigyázz magadra Hayley.- végigsimított arcomon, szemeit könnyek lepték el.
- Még egyszer köszönök mindent.- azzal már ki is léptem az ajtón, Zayn azonnal felkelt a lépcsőről. Intettem a férfinak mikor a kocsihoz értünk. Nem vettem le tekintetemet a házról, egészen addig, míg el nem hajtottunk onnan. Furcsa érzések kavarogtak bennem, a mellettem ülő fiúra néztem, aki le sem vette tekintetét az útról. Megnyugodtam, hiszen minden.. Majdnem minden a helyére került, kivéve egy dolgot.. A legnehezebb döntés előtt álltam.. Hogy mi legyen a mellettem ülővel.

20. fejezet

So close, but so far away..

- Hova megyünk?- mondhatni a semmi közepén voltunk, mellettünk csupán egy kopár, elmosódott tájat lehetett látni, mégis jobban éreztem magam, mint ha még Londonban lettünk volna. Túl sok minden történt abban a városban.. A városban, ahol az egész életemet éltem, és ahol egyszerre volt minden tökéletes, és rémálomba illő. Furcsa, hiszen mindig azt hittem sosem hagyom el, mindig is a részese maradok, életem végéig, most mégis úgy érzem, amint pont kerül minden végére, már nem jelent számomra többet, egy egyszerű városnál, ami annyi szenvedést okozott. Miért is gondolhatnék másképp rá, hiszen elvette tőlem az apámat, a szerelmemet, a családomat, a barátomat, az egész életemet. De.. Talán nem is a városra haragszom, csupán szeretném hibáztatni azt.. Talán az egésznek én vagyok az oka, miattam omlott össze minden körülöttem. Levettem tekintetemet a tájról és ismét a naplónak szenteltem, amit örömmel tudtam ismét kezeim között.
- Már mondtam.. Segítek kideríteni ki áll az egész mögött.
- És azt nem lehetett volna Londonban?- apró mosolyra húzta száját, de egy pillanatra sem vette le tekintetét az útról. Bármennyire is próbáltam, vagy inkább akartam tagadni, nem tudtam nem rá gondolni, nem arra gondolni, mennyire is szeretem a történtek ellenére. Miért? És hogy szerethetsz valakit, aki ilyen dolgokat tett veled? Egy ragyogó szempár és egy gyönyörű mosoly elég ahhoz, hogy átlépj mindenen és hagyd magad mögött a múltban történteket? Hogy működik ez? Félek, hogy rosszul döntök.. Vagy elveszítem, vagy megsértem vele az apám emlékét. Melyik a helyes út? Képes lennék vele lenni anélkül, hogy a bűntudat ne emésztene fel, vagy végleg el kell őt felejtenem..?
- Van egy ismerősöm Southampton-ban.- hangjától eszméltem rá könnyeimre, amik arcomat mosták. Gyors, de annál feltűnésmentesen töröltem le őket, nem értettem mi késztetett erre az érzésre.. A könnyekre. Az út további részén csend uralkodott, mégsem találtam kínosnak, talán azért sem, mert tartottam a beszélgetéstől. Eddig még nem igazán volt alkalmunk beszélni a történtekről, de egyikünk sem akarta felhozni a témát. Mint kiderült Zayn barátja egy velünk egyidős kissé gyík kinézetű fiú volt, aki először furcsa benyomást keltett, már csak a kinézete miatt is. Zayn mondta, hogy Eric nem a megszokott jelenség, és nem tévedett nagyot. Szőke haja volt, ami elöl a homlokára lógott, kék szemeit szemüveg takarta, magas és vékony testalkatú volt, de ami a legfurcsább volt rajta a színes nadrágja és az egyedi pólója. Mint mondtam, tipikus gyík kinézete volt, de minél többet beszélgetett velünk, annál inkább kezdtem rájönni, hogy a szörnyű humora ellenére rendes srác. A külső nem minden, erre ő volt az élő példa. A kanapén ülve vártam amíg ők fent, nos... Tették a dolgukat, nem akartam zavarni, de lehet, hogy csak Zayn közelében nem akartam lenni. Tartottam attól, hogy nem jutnak sehova, hiszen akik üzengettek nem lehettek kispályások, mindent tudtak rólam, és az apámról.
- Hayley?- felpattantam a bőrből készült bútorról és felsiettem a lépcsőn. Mikor benyitottam a két fiú egyszerre fordult felém, meredt tekintettel.
- Mi az?

- Ezt meg kéne nézned..- Eric gurult kissé arrébb a székével, hogy oda tudjak lépni a monitor elé. Elakadt a lélegzetem egy pillanatra, nem tudtam szóhoz jutni.- Az emailjeid között kutakodtunk hátha találunk ott valamit, amikor kaptál egyet ugyan arról a címről..- nem tudtam levenni tekintetemet a képernyőről. Képek voltak rajta.. Rólam.. Mint ha valaki követett volna az elmúlt időszakban.
- Valaki fontosnak vélte, hogy szem előtt tartson.- mondhatni lesokkoltak a látottak, csak álltam és néztem magam elé.- Jól vagy?- Zayn kezét a vállamra tette, mint ha villámcsapás érte volna testemet, arrébb léptem egy lépéssel.
- Mit tudtok még?- figyelmen kívül hagytam kérdését és próbáltam a lényegre térni. Tekintetükkel végigmértek, képzelem mi járhatott a fejükben.. Hogy ez teljesen meg van hibbanva? A válasz, igen. Nem voltam önmagam, már régóta nem, de nem tudtam másképp állni a jelenlegi dolgokhoz és tényekhez.
- Öhm..- Eric fordult vissza a gépe elé.- Most.. Mérem be a számot, de eltarthat egy ideig..
- Lent leszek. Szóljatok ha van valami.- aprót bólintott, én pedig már hátat is fordítottam nekik.
- Nem kell így viselkedned.- Zayn szavai megleptek, megfordultam és mélyen néztem szemeibe.- Nem kell egyedül végigcsinálnod.- nem válaszoltam. Sietve hagytam el a szobát, majd a házat. Fogalmam sem volt merre megyek, csak azt tudtam, hogy friss levegőre van szükségem és némi magányra. Mikor belevágtam nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre kell ásnom, hogy ilyen nehéz lesz. Össze kellett szednem magam, hiszen én nem vagyok ilyen.. Mindig is egy erős személyiség voltam, most miért lenne másképp? Képes vagyok túljutni ezen, képes vagyok erős maradni.. Ellehettem egy ideig mikor visszasétáltam a házhoz, nem volt nehéz, csupán egyenesen mentem.. Ahelyett, hogy bementem volna, leültem a lépcsőre, szükségem volt még néhány pillanatra.- Találtunk valamit.- hangja nyugodt volt.
- Mindjárt megyek..
- Hayley..
- Mit akarsz mit mondjak?- felkeltem és elé léptem.- Nem tudom ki vagyok, Zayn.. Nem tudom mi a helyes, és mi nem.. Veled kapcsolatban sem.. Katasztrófa van a fejemben, képtelen vagyok tisztán gondolkodni, vagy egyáltalán gondolkodni..- hangom elfúlt kissé. Dühös voltam és féltem is egyben.- Tudni akarom az igazat, de közben félek, érted? Nem.. Nem tudom mit tegyek..- már rég ki akartam mondani a szavakat, de sosem volt rá alkalmam, ahogy hallgatóságom sem.- Gyűlöllek, mert ezt tetted velem és gyűlölöm azt, aki veled tette, de legjobban magamat utálom, mert még mindig az életem része vagy!- szemeimből könnyek folytak végig arcomon.- Félek..- könnyes szemmel néztem fel rá, tekintete mindent elárult, azonban válasz helyett csak karjai közé zárt. Néhány pillanat múlva összeszedtem magam és felmentünk, ahol Eric egy címmel várt.. Még sosem éreztem magam ennyire közel a végéhez.

19. fejezet

I have lost myself again..

Kedves Naplóm,

Napló? Hülyeség, sosem írtam naplót, ez is most csak egy füzetből kitépett lap, csak egy szánalmas orvosi trükk, de nem fog működni, ezzel nem fognak hatni rám, ahogy segíteni sem. Inkább nyomjanak tele továbbra is nyugtatókkal, de ne áskálódjanak a fejemben, elvégre nem őrültem meg. Hiába, mégis úgy kezelnek, mint egy őrült kislányt, de ha tudnák, hogy nem vagyok az.. Mindössze kikészültem egy kicsit, de ez mindenkivel megesik, még velük is, csupán ha egy ennyi idős lánnyal történik, mint velem, már hatalmas tragédiaként kezelik. Tudom, hogy el fogják ezt olvasni, szóval itt is közlöm mindenkivel, hogy ha javulást akarnak elérni nálam, küldjenek haza. Nem vágyom másra, csak az ágyamra, és a saját szobámra, ahol az egyedüli pittyegő gép, a tévém. Nem is értem miért tartanak bent ennyi ideig, a zúzódásaim már egész jó állapotban vannak, félnek, hogy olyat teszek, amit nem kéne? Hát, pedig nem fogok. 

Zayn mostanában alig jár be hozzám.. Hiányzik.

El sem hiszem, hogy ezt írtam, bár ne tettem volna. Nem tudom, hogy vagyunk, de jelenleg.. Nem is érdekel, tényleg az a legjobb most ha nem jár be, ami az anyámról és a pasijáról nem mondható el. Bocsi, de csak egyedül akarok lenni, nem kell a felügyelet, bár ezt elég nehéz lenne megoldani, ugyanis itt dolgozik, és bár van egy másik kórház a városban, engem mégis idehoztak. Micsoda véletlen. Uhh, jó hír, azt mondták holnap haza mehetek, de minek várjak addig, ha már ma is megtehetem? Hülyeség lenne még egy éjszakát ebben a horror épületben tölteni, főleg, ha választhatom helyette a saját ágyamat. A délelőtti vizit után összepakoltam és kicsit játszottam a nővérekkel, elhitettem velük, hogy majd sétálok egyet a délutáni órákban, de ugyan kérlek.. Persze bevették, majd küldök üdvözlő kártyát mert ilyen szörnyű alak vagyok. Na mindegy, én léptem innen. Köszönöm, hogy akaratom ellenére bent tartottak néhány horzsolással, és köszönöm, hogy tele nyomtak nyugtatókkal ez idő alatt. 
- Viszlát.- az utolsó szó különleges hangsúlyt kapott mikor felolvasta az írásomat.- Teljesen elment az eszed?!- hanga cseppet sem volt kedves, ahogy nyugodt sem. Tele volt dühvel, amit meg is értettem, mégsem tudtam átérezni annyira, mint ahogyan ő tette.
- Túlreagálod.- vele ellentétben nekem azonban teljesen közömbös volt a hangom.
- Hogy képzelted?! Hayley, nem tudom mi ütött beléd, de ha így folytatod tovább...
- Akkor mi lesz? Bedugsz egy nevelőotthonba? Sok sikert, már tizennyolc vagyok!
- Zayn miatt vagy ilyen?
- Tessék?! Miért van az, hogy ha nem tetszik a viselkedésem, egyből őt hibáztatod?
- Talán okkal teszem.
- Nem, semmi okod rá! Láttad, hogy valaha is rosszat tett volna?! Hogy bántott valakit..?!- elharaptam a mondat végét.- Nem ismered.
- Sokszor úgy érzem te sem.
- Befejezhetnénk ezt a beszélgetést, mert úgy tűnik megint minden rajtam csattan..
- Csak akkor mehetsz el ha elmondtad az igazat.- karomnál fogva húzott vissza. Tekintete szigorú volt.
- Nem akarom ezt csinálni..- hangom kissé bizonytalan volt, és ahogy arcomat fürkészte láttam rajta, hogy a gyógyszerek hatásai még nem múltak el. Elengedte karomat, majd csak nézte, ahogy kettesével szedve a lépcsőfokokat sietek fel a szobámba. A tükörbe nézve szemeim fátyolosak voltak, de őszintén, nem is éreztem magam valami jól, főleg a beszélgetés miatt sem. Nem akartam ezt tenni vele, de nem hagyott más választást.. Vagyis, csak szeretném ezt hinni, lehet, hogy kibírtam volna még egy éjjelt ott, de nem akartam. Az a sok szánalom a tekintetekben, és a megannyi sajnálat, nem vagyok erre rászorulva. Ami pedig az igazságot illeti.. Elmondanám neki, de nem lehet, még ha joga is van tudni, hogy mi történt aznap. Ő már túllépett ezen az egész ügyön, én azonban nem, így nem adhatom fel.
- Pakolj össze.
- Tessék?- ijedten fordultam meg, nem számítottam rá, hogy feljön beszélgetni a közel jövőben.
- Pakolj össze.- ugyan azzal a hangsúllyal ejtette ki a szavakat.
- Miért?
- Nem maradhatsz itt.- összeszűkítettem szemöldökömet, nem értettem semmit az egészből.- Zayn elvisz néhány napra a városból.. Muszáj elszakadnod innen egy kicsit.
- De..
- Csak néhány napról van szó.- mosoly jelent meg az arcán miközben közelebb lépett egy lépést, én azonban úgy éreztem magam, mint aki legalább huszonöt emeletet zuhant volna és még mindig életben van.. Vagy, mint akit gyomorszájba vágtak volna.- Nézd.. Nem akarom, hogy így folytasd az életedet, szeretném ha boldog lennél, Kicsim.- torkom elszorult, képtelen voltam válaszolni. Ki akartam kiabálni az igazságot, hogy tudja kivel küld el, de képtelen voltam rá. Néhány pillanat múlva karjait körém fonta, nekem pedig csak ez kellett már hónapok óta, hogy érezzem az anyám szeretetét. Aprót bólintottam, ezzel is jelezve, beleegyezésemet, de legszívesebben elsüllyedtem volna. Nem akartam pakolni miután magamra hagyott, próbáltam hívni Ethan-t, de hiába.. A kapcsolatunk megromlott mióta átváltottam zombi üzemmódba, még csak be se jött hozzám a kórházba amíg bent voltam. Fáj, mert mindig mellettem volt, de a megszállottságommal elüldöztem magam mellől. Az elején még segített, de amikor kezdtek elfajulni a dolgok..
- Jól vagy?- összerezzentem hangjától, teljesen elmerültem a mellettünk elsuhanó tájban. Nem válaszoltam, ugyanis nem voltam jól, még csak a közelében sem voltam. A legjobb barátomat eltaszítottam magamtól, kiderült, hogy a személy, akibe beleszerettem tönkre tette az életemet és megölte az apámat. Még is hogy lehetnék jól?
- Hova és miért megyünk? Nincs kedvem ehhez, csak vigyél haza.. Feküdni akarok egész nap a sötét szobában..
- Más lesz a véleményed.
- Kétlem.
- Segíteni fogok kideríteni kik küldték az üzeneteket.- hiába, jelenleg ez a hír sem hatott meg. Csak meg akartam szüntetni a fájdalmat, ami a mellkasomat feszítette.

18. fejezet

I'm a mess right now..

Egyenletes, szinte már hangos pittyegés és sötétség vett körül. Megijedtem, majd kezdtem megszokni a helyzetet. Talán végre oda kerültem, ahova már kellett volna, talán végre vége mindennek és megszabadultam a sok szenvedéstől és megpróbáltatástól amit az élet lökött elém. Bár így történt volna.. Azonban tudtam, hogy ha már a mennyben, vagy inkább az én eseteben a pokolban lettem volna, nem éreznék vegyszerszagot, így csak egyetlen lehetőség maradt. Tudtam, annak ellenére hogy szemeim nyitva lettek volna, hogy az általam legutáltabb helyen voltam. Sosem szerettem a kórházakat, igazából gyerekként rettegtem tőlük, ez az érzés nem tűnt el az idő múlásával, csupán felfogtam a dolgokat, de nem segített leküzdeni az utálatot, amit éreztem. Az emlékek mindig tettek róla, hogy ne szeressem, az egyik gyerekkori barátom ugyanis a szemem láttára vesztette életét, miközben több orvos próbálta megmenteni, de hiába. Így mondhatni ősellenségek vagyunk már egész kicsi korom óta. Sosem fogom megbocsájtani se nekik, hogy tehetetlenek voltak, se a barátomnak, hogy itt hagyott, de magamnak sem, amiért nem voltam mellette, pedig lehettem volna.. A képkockák felelevenedtek fejemben, amitől a hideg is kirázott. Felültem az ágyon és levegőért kapkodtam, majd testem vissza is hullt a puha ágyra. Azt hittem csak egy rossz álom volt, hogy ott fekszek, de ezúttal is csalódás fogadott. Sötét volt, ennek ellenére éreztem, tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Tőlem pár méterre egy alak körvonalazódott ki a helységben, a nővérhívó után kaptam..

- Ne..- felismertem hangját, kezem szinte azonnal, mondhatni élettelenül hullt testem mellé. Nem mozdult meg, de tekintete szinte égette bőrömet. 

- Jöttél befejezni, amit elkezdtél?- hangom halk volt, erőtlen, meglepődtem tőle. Pillanatok alatt idegesített fel a tudat, hogy gyenge vagyok, nem csak a hangom, a testem is elgyengült.- Mit keresek itt egyáltalán?

- Nem is emlékszel?

- Ohh, mindenre emlékszem amire kell, ne aggódj.

- Hayley.. Miután elküldtél elájultál, és mivel az anyukád túlórázott csak reggel talált rád..- nem láthatta, de szemeimben könnyek gyűltek. Nem tudtam miért, vagy mi történik velem, de abban a pillanatban féltem.- Ki voltál száradva.. Behoztak ide, azóta itt vagy.

- Mióta?- igyekeztem úgy beszélni, hogy hangom ne remegjen meg.

- Három napja.- három pokoli nap, nos... Szó szerint a pokolban. Egy kicsit örültem, hogy nem voltam magamnál, ugyanakkor el is akartam tűnni onnan minél előbb. Kitéptem karomból az infúziót és felkattintottam az ágy melletti lámpát, a fény eleinte égette szememet, majd kellemes félhomályt varázsolt.- Nem mehetsz el, ugye te is tudod?

- Egyáltalán miért vagy itt?- valahogy visszajött az erőm, sikerült rákiabálnom.

- Te hívtál..- felnevettem majd a fejemet ráztam.- Azt mondták jobb ha veled leszek mikor felkelsz.

- Tévedtek.- eltűrtem egy kósza tincset a fülem mögé, majd megpróbáltam felkelni, de a hirtelen mozdulatnak köszönhetően visszahuppantam az ágyra, a világ forgott körülöttem.
- Mihez fogsz most kezdeni?- hangja nyugodt volt, mint ha már tudná a választ. Lassan mozgott miután felkelt, kis, kimért léptekkel szelte át a kettőnk közötti távolságot, majd ült le mellém.
- Nem végeztem ezzel az egésszel.. De te sem.- kérdő tekintettel fordult felém.- Valaki azt akarta, hogy megtudjam az igazat, és te a sitten köss ki.
- Ez az én problémám, nem a tied.
- Épp annyira benne vagyok, mint te.
- Nem hagyom.- miután belebújtam a saját ruháimba és felhúztam a cipőmet ismét felé fordultam. Nem tudtam miért teszem, amit teszek, de muszáj volt. Az eredeti célom az volt, hogy megtudjam ki ölte meg az apámat és miért, az elsőre kaptam választ, de a második.. Bele se merek gondolni, mi történhetett, hiszen Zayn még csak gyerek volt.. Ha így akart bevésődni valamelyik hülye bandába, honnan tudta volna, hogy az "apám rossz ember volt"? Egy biztos, valamit rejteget, és ezzel nincs egyedül, én pedig ki fogom deríteni, hogy mi az, a többi utána ráér.- Nem mehetsz el.- figyelmen kívül hagytam a mondatát és lassú, de mondjuk biztos léptekkel hagytam el a négy fehér falat. Nem néztem vissza, de tudtam, hogy mögöttem van, csupán néhány lépés lemaradással. Őszintén szólva, fogalmam sem volt merre megyek, vagy mit miért tettem, de úgy éreztem nem fekhetek egy helyben. A csend felemésztett volna, ahogy a fájdalom már megtette, de még egy kis gyötrelem már súlyosabb dolgokhoz vezetett volna. A kezembe, mint ha kést szúrtak volna, fájdalom szőtte be, hirtelen megtorpantam és az utcai lámpa homályába próbáltam közelebbről is megnézni. Kezem remegni kezdett, teljesen össze voltam törve, megfordult a fejemben, hogy ha valaki így lát, bezárat egy elmegyógyintézetbe.
- Mi történt velem?- hangom szinte csak suttogás volt.- Azt mondtad elájultam, de ez..- felmutattam neki kezeimet, de arcát nem láttam tisztán, szemeimet könnyek homályosították.
- Vissza kell vinnem téged, de mindent elmesélek.- aprót bólintottam, és engedtem, hogy átkarolja derekamat, de utólag rossz döntés volt, felszisszenve húzódtam el tőle, tudtam, hogy nem csak a kezemen van zúzódás, az egész testemen. Csupán néhány perces hallgatás után szólalt meg újra, hangja nem volt túl határozott.- Azt mondtam elájultál, de ez nem minden..- apró sóhaj hagyta el száját.- Leestél a lépcsőn Hayley..- felé kaptam tekintetemet, ő azonban csak meredt maga elé.- Miattam.. Nem szabadott volna belépnem az életedbe..- egész testem remegni kezdett, a lelki és fizikai fájdalom tombolt bennem, így még lépni is nehezemre esett. Ronccsá váltam csupán néhány nap alatt.- Sajnálom.
- Ez nem a te hibád.
- Mégis kié lenne?
- Azoké, akik ilyenné tettek téged.- megálltunk. Mélyen nézett szemeimbe, majd keserű nevetés hagyta el ajkait és elnézett vállaim felett. Nem tett megjegyzést szavaimra, így csendben sétáltunk a zöld falak között, míg vissza nem értünk a kórterembe.

17. fejezet

They say bad things happen for reason, but no wise words gonna stop the bleeding..

- Megállnál, kérlek?- karom után nyúlt, de esélyt sem adtam neki, hogy megállítson, csak szedtem a lábaimat olyan gyorsan, ahogy tudtam. Nem akartam vele beszélni, mert mostanában ha őszinte akarok lenni, lehetetlen vele szót érteni. A beszélgetéseink mind vitába torkollnak, amitől ki vagyok, hiszen szeretem, de már kételkedek abban, hogy ő is így érez-e.- Hányszor mondjam még, hogy sajnálom?- mikor megfordult, karjait széttárva nézett rám. Egy pillanatra megsajnáltam, de ez hamar elillant, hiszen az érzés, amit aznap este éreztem, visszatért.

- Egyszer sem mondtad, Zayn.. Egyszer sem!- azzal már ott sem voltam, persze kitartóan folytatta az "üldözésemet", de nem törődtem vele. Ugyan azokat a köröket futjuk már hetek óta, és ebbe belefáradtam, ahogy a megszállott kis nyomozásomba is. Üzenetek százait kapom, hogy vigyázzak egy személlyel, de ennél többet nem. Minden nap, ugyan az a szöveg.. Kiborító.. Kiborultam.

- Hayley, beszéljük meg..

- Nincs miről beszélnünk.

- Ne csináld már, ne légy gyerekes..

- Ohh, szóval most már az vagyok?- nem álltam meg, még csak nem is fordultam meg miközben válaszoltam neki. Valami megváltozott közöttünk, és ezt mind a ketten tudtuk.

- Hays..- megtorpantam, majd lassan fordultam felé. Sosem becézett, mindig Hayley voltam neki, ezért is furcsálltam. Mondhatni félve néztem fel rá, várva talán a halálos ítéletet. Ki tudja.. Még az is előfordulhat, hogy egy gyilkos, akit világszerte köröznek, és ezért tűnik el olyan gyakran.- Sajnálom, oké? Elcsesztem.. Nem is egyszer, de nem volt szándékos. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, szóval ne tedd ezt velem. Ne lökj el magadtól. Bármi is az oka, együtt túl jutunk ezen, csak ne csináld ezt tovább..- nem jutottam szóhoz. Volt valami a szemeiben.. Valami szokatlan és furcsa. Pillanatokon belül karjai közé zárt, lassan, szinte kényszerítve viszonoztam ölelését. Szerettem volna hinni neki, de képtelen voltam, valami azt súgta; hazudik. Az út hátralevő részén nem szóltam hozzá, de ő sem hozzám. Miért kételkedek benne? Mi az, ami megváltozott, és hogyan? Miért érzem azt, amit? Szeretnék bízni benne, és hinni neki, de jelenleg képtelen vagyok. Vajon ő is így érez a folytonos titkolózásommal kapcsolatban? Mindkettőnk élete nehéz, meg kéne értenünk a másikat, vagy tévedek, és ez nem így működik? Fogalmam sincs mihez kezdjek.. Elvesztem. Mikor újra észbe kaptam már a házunk előtt álltunk, túl sokat agyalok mostanában, kezdek teljesen megőrülni.- Nem tudom mi van veled, de szeretnék segíteni, ehhez pedig az kell, hogy megnyílj nekem..

- Jól vagyok.- nem néztem rá, próbáltam kerülni a szemkontaktust.- De most időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat.- hangom halk volt. Halk, és határozatlan. 

- Oké.- alig hallhatóan mondta ki ezt az egy szót, majd egy lágy csókot lehelt homlokomra és már ott sem volt. Szerettem, mindennél jobban, ezért is fájt, ezt tennem vele, ahogy így viselkedni is, de össze voltam zavarodva. Szokás szerint a nagy üres ház várt, Ric elutazott valami megbeszélésre, ami a munkájával járt, az anyám pedig a szokásos plusz műszakján volt. Néhány pillanat múlva a csengőszó hatására elmentem ajtót nyitni, de épp hogy odaértem, a telefonom jelezte, hogy üzenetet kaptam. Egyszerre nyitottam meg és tártam ki az ajtót.. Le sem tagadhattam volna meglepettségemet, a pulzusom az egekbe szökött és kérdések milliói árasztotta el elmémet a sötét köddel együtt. Képtelen voltam levenni tekintetemet a készülékről, amin csupán néhány szó állt; ha még nem jöttél volna rá.. Zayn tette. A fiúra kaptam tekintetemet..

Arca megváltozott, ezzel jelezve, hogy tudta miről van szó, mi fog most történni. Nem akartam megvárni a folytatást, így rácsaptam az ajtót és elfordítottam a zárban a kulcsot. Dörömbölni kezdett a faborítású ajtón miközben a nevemet kiabálta, tudtam, hogy pillanatokon belül bejuthat a házba. Egy hatalmas ütést követően ijedtemben ugrottam egyet, a telefonom darabokra hullott szét a fehér kövön, nekem azonban ennyi elég volt ahhoz, hogy eltűnjek onnan és az emeletre siessek. Amint felértem a szobám ajtaját is bezártam, lentről azonban hangos puffanás jelezte a fiú bejutását.. Az ágyam melletti szekrényt toltam oda torlaszként, bár tudtam, hogy nem fog sokáig kitartani és könnyedén fog ezen az akadályon is átjutni, mégis a fürdőmbe siettem. Ugyan azt tettem, mint az előbbi alkalommal, itt viszont nem volt esélyem torlaszra.. Le-föl járkáltam a helységben, valami kiúton gondolkodva, de az agyam egy része le volt sokkolva. Csak egy esélyem volt.. Az ablak. A fürdőmben csupán egy, bukóra nyitható ablak van ami nem a legnagyobb, de ahogy elnéztem elég ahhoz, hogy kijussak. A hangok kezdtek erősödni kintről, így igyekeznem kellett, csupán perceim voltak hátra míg be nem jut ide is.

- Hayley, beszéljük meg!- torkomban a gombóc egyre csak nőtt, de nem válaszoltam. Többször egymás után is megfordultam tengelyem körül, valami erős tárgyat keresve, amivel kiüthetem az üveget. Végül a zuhanyrózsát választottam, amit vagy egy percig tartott kirántanom a helyéről.. A víz spriccelni kezdett, de nem tudtam törődni se a vizes ruhámmal, se a hajammal, a pánik addigra már teljesen eluralkodott rajtam. Elfordítottam fejemet, majd meglendítettem kezemet, az üveg pedig apró darabokra tört. A kádra állva eltüntettem még néhány kiálló szilánkot a menekülési utamból, majd a földre dobtam a tárgyat. Nem is tudtam arra gondolni anyám mennyire ki lesz akadva rám, csak egy valamin járt az agyam.. Segítséget hívni olyan gyorsan, amennyire csak lehet.- Hayley!- ott volt.. Ott volt a fürdőajtóban, csupán néhány méterre tőlem. Egy pillanat erejéig farkasszemet néztünk egymással, majd gondolkodás nélkül másztam ki, de a tervem nem úgy alakult ahogy terveztem.. Le estem onnan, így eltartott egy pillanatig, míg sikerült felkelnem a földről, de minden hiába volt.. Akkorra már velem szemben állt. A testembe több helyen is fájdalom nyilallt a ruhám sáros volt, és szakadt.. Zihálva vettem a levegőt, amitől szúró fájdalmat éreztem mellkasomban.- Nem akarlak bántani.- maga elé emelte kezeit.

- Megölted az apámat!

- Hayley..

- Tudom mit tettél, és ne hidd, hogy ennyivel megúszod!

- Az apád nem volt jó ember.

- Igenis az volt! És te elvetted tőlem! Tönkretetted a családomat!

- Nem ismerted igazán..

- Ne hogy azt hidd, hogy elhiszek mindent és sírva fogok majd a karjaidba rohanni !

- Csak hallgass meg.- hangja már-már könyörgő volt, engem azonban nem hatott meg vele.

- Nem! Hogy bírtál így velem lenni.. A szemembe nézni?!

- Hayley, kérlek..

- Ne érj hozzám!- elléptem tőle, mikor kezeit karomra próbálta tenni.

- Meg kell értened v..

- Menj el..

- Ha hallanád az igazat..

- Tudom mit művelsz, de nem fog összejönni! El akarod hitetni, hogy az apám rossz ember volt..- nem válaszolt, csupán mélyen nézett szemeimbe.- Befogadott téged!- szemei kikerekedtek.- Tudok mindenről! Befogadott és te elárultad!

- Tévedsz..

- Nem..- felnevettem, de nem örömömben.

- Kérlek..- a zsebemhez kaptam, hogy hívjam Ethan apját, de szinte azonnal eszembe is jutott, hogy ijedtemben eldobtam az előszobában.

- Menj el Zayn.

- Csak.. Hallgass meg..

- Nem akarlak meghallgatni. Nem akarom, hogy többé közöd legyen hozzám.. Nem akarlak látni..- hangom elcsuklott mondandóm végén. A fájdalom nyert. Nem csak a fizikai, de a lelki is. Megsemmisülve rogytam a fűbe, arcomat kezeim közé temettem és engedte, hogy a sós cseppek egymással versenyt futva gördüljenek végig arcomon. Éreztem Zayn közelségét, de nem ért hozzám. Fájt.. Fájt az igazság, és a tudat, hogy mindvégig hazudott nekem. Ha tényleg szeretett volna.. Ugyan már. Megölte az apámat, hogy szerethetett? Hogy volt képes így viselkedni velem.. Szeretem! De hogy legyek azzal az emberrel, aki tönkretette az életemet.. A családomat. Hogy nézzek ezek után a szemébe? Mikor észbe kaptam már a csatatérré vált szobámban ültem az ágyon, ő a velem szemben lévő babzsákon foglalt helyet, de nem nézett rám.- Már emlékszem rád..- felém kapta csillogó tekintetét. Felkeltem és elé léptem, közel hajoltam hozzá majd kezemet arcára tettem.- Tiéd a barna szempár.- nagyot nyeltem.

- Mihez kezdesz most?- hangja nyugodt volt, testbeszéde azonban nem erről árulkodott. Felnevettem kínomban majd visszaültem az ágyamra.

- Bárcsak tudnám.- felkeltem és ott hagytam. Nem bírtam elviselni a kezemre száradt vér látványát, ahogy a szagát sem. A fürdőm mondhatni uszodává vált, az összes törölközőt a földre dobtam, ezzel próbálva felitatni a sok vizet, de néhány pillanat múlva annak a folyása abbamaradt. Éreztem ahogy engem nézett.- Majd.. Felhívom Bobbyt..- megtöröltem szemeimet. Magam sem értettem miért beszélek úgy vele, mint ha semmi sem történt volna.- Ő megcsinálja kérdés nélkül.. Az ajtókkal együtt..- szipogtam majd a kád szélére rogytam. Túl sok volt ez nekem, nem bírtam már elviselni. Túl sok mindent tettem meg azért, hogy megtudjam az igazságot.. Azt hittem "örülni" fogok mikor megtudom ki apám gyilkosa, de amit abban a pillanatban éreztem.. Nem volt több fájdalomnál és csalódottságnál. Azt hittem megbosszulhatom majd.. Börtönbe küldhetem azt az embert, aki mindent a földig rombolt körülöttem, de képtelen vagyok ezt tenni vele.. Túlságosan is közel engedtem magamhoz..- Ezt akartad, ugye?- már mellettem ült. Felém fordult, én azonban nagyba kerültem tekintetét.- Eléred, hogy beléd szeressek.. És akkor megbocsájtok.. Nem megyek a zsarukhoz.- eltűrtem egy kósza tincset fülem mögé, végül erőt vettem magamon és megkerestem barna tekintetét, ami még mindig arcomat fürkészte.

- Nem.. Dehogyis. Eleinte azt sem tudtam ki vagy.. De Ethan mesélt ezt-azt.. El akartam menni.. Nem akartalak közel engedni magamhoz, de te annyira más vagy, mint a többi lány.

- Persze.- felnevettem.- Nekik nem tetted ezt az apjukkal.

- Hayley..

- Fogalmam sincs mihez kezdjek most..- összetörtem. Szépen lassan minden össze állt a fejemben, bármennyire is hihetetlennek tűntek a dolgok, hirtelen minden értelmet nyert. A sok eltűnése, a furcsa viselkedés, és a betörés.. Igazuk van az embereknek, az igazság sokkal jobban tud fájni, mint a hazugság.