Epilógus

This is the end..

Sziasztok Drága Olvasók !

Attól tartok elérkezett a búcsú ideje itt is. Köszönöm, hogy velem tartottatok, és, hogy olvastátok ezt a blogot. Eléggé a szívemhez nőtt, így kicsit nehéz abbahagyni, de ahogy az összes eddiginél írtam, nem szeretném ha ellaposodna. Remélem tetszett, és még egyszer köszönök mindent !

Puszi. xx

Érezted már valaha, hogy a jó döntés talán a rossz döntés? Hogy a helyesnek hitt cselekedet talán katasztrófához vezet? Érezted már, hogy minden a helyén lenne, minden a legnagyobb rendben lenne, ha te nem lennél.. Ha nem szennyeznéd a törékeny világot már csak a puszta jelenléteddel, ha nem kéne minden nap tükörbe nézned azzal a tudattal, hogy egy két lábon járó katasztrófa vagy. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha te nem lennél. A szüleid.. Ha még élnek, nem szégyenkeznének az ostoba cselekedeteid miatt, a barátaid nem fordítanak hátat, a tudattal, hogy megőrültél, az emberek nem néznének rád egyszerre lekezelő és szánalommal teli szemekkel, mert az arcod ott virít az újságban. Vajon milyen lehet az, amikor minden rendben van? Gyerekként úgy képzeltem el, hogy csak fekszek a zöld réten, és nézem a felettem magasuló kék eget, közben azon gondolkodva egy-egy felhő épp milyen alakot ölt, de idősebbként az ember kénytelen elhessegetni a bárányfelhőket és elfogadni a sötét, komor fajtát. Ez alatt nem azt értem, amikor kidobnak valakit, mert már nem kell, hanem azt, amikor végig kell ülnie annak az embernek a tárgyalását, akit talán mindennél jobban szeret, de ha ez még nem lenne elég, még tanúskodnia is kell ellene. Hogy képes a szemébe nézni? Ugyan.. Arra ki lenne képes? Ha valaha azt hittem, ez megbékélést, nyugalmat adhat majd, hát tévedtem, sokkal inkább bűntudatot és szörnyű fájdalmat kaptam. Elvégre van az a mondás.. Mindenki azt kapja amit érdemel.

- Jól vagy? Nem muszáj itt lennünk.

- Itt akarok lenni.- hangom határozott volt, le sem vettem tekintetemet a nagy fekete kapuról. A szívem minden egyes perc után gyorsabban kezdett verni, mintha tudná, hogy hamarosan bekövetkezik az, aminek be kell. Három év hosszú idő, sőt, rengeteg idő, az ember változik, a hely változik, minden változik, csupán az érzések nem. De vajon ő is így van ezzel? Vajon ő megváltozott odabent? A korlátnak támaszkodtam, tisztes távolságból figyeltük az eseményeket, nem akartam túl közel menni, mert fogalmam sem volt hogy reagálna, ha meglátna, elvégre én miattam ült a rács mögött. Lemondtam arról, hogy megtudjam ki miatt kellett ezt tennie, lemondtam a kutatásaimról, a kereséseimről, hiszen szinte beleőrültem. Lezárást kerestem? Megkaptam.

- Mi lesz ha észrevesz és idejön?

- Fogd be Ethan.- egy pillanatra sem vettem le tekintetemet az épületről.- Reménykedjünk benne, hogy nem vesz észre.- épp nyúltam a telefonomért, hogy megnézzem mennyi az idő, amikor az ajtó kinyílt és megjelent rendőri kíséret mellett. Megragadtam Ethan karját és bár nem éreztem semmit, tudtam, hogy teljes erőmből szorítom idegességemben. Pontosan abban a ruhában jött ki, amit akkor viselt mikor feladtam. Haja megnőtt az évek során, tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit. Szívem mintha kitörni készült volna mellkasomból, úgy éreztem hamarosan elájulok. Csak néztem, szemeimet pedig szép lassan könnyek lepték el. Tudtam, hogy itt az idő, el kell mennünk mert már nem fogják sokáig lekötni Steve és a társai. Ellöktem magam a korláttól, ezzel is jelezve, hogy inkább menjünk.

- Beszélned kell majd vele.

- Nem, nem kell.- hangom lemondó volt, még egyszer hátrapillantottam, hogy lássam arcát, majd már el is tűntünk onnan. Ezután elutazhat, új életet kezdhet, ahol én nem bántom. Találni fog valakit, aki annyira boldoggá teszi, annyira fogja szeretni, ahogy én nem tudtam kimutatni, mert annyira, amennyire én szeretem, még ennyi idő után is, senki sem fogja.. Fájdalom kísérte végig az éveket, és most fájdalom kísért végig az utcákon. Nem fog elmúlni, hiszen tönkretettem egy életet, de valahol legbelül az vigasztal; ő is ezt tette.