17. fejezet

They say bad things happen for reason, but no wise words gonna stop the bleeding..

- Megállnál, kérlek?- karom után nyúlt, de esélyt sem adtam neki, hogy megállítson, csak szedtem a lábaimat olyan gyorsan, ahogy tudtam. Nem akartam vele beszélni, mert mostanában ha őszinte akarok lenni, lehetetlen vele szót érteni. A beszélgetéseink mind vitába torkollnak, amitől ki vagyok, hiszen szeretem, de már kételkedek abban, hogy ő is így érez-e.- Hányszor mondjam még, hogy sajnálom?- mikor megfordult, karjait széttárva nézett rám. Egy pillanatra megsajnáltam, de ez hamar elillant, hiszen az érzés, amit aznap este éreztem, visszatért.

- Egyszer sem mondtad, Zayn.. Egyszer sem!- azzal már ott sem voltam, persze kitartóan folytatta az "üldözésemet", de nem törődtem vele. Ugyan azokat a köröket futjuk már hetek óta, és ebbe belefáradtam, ahogy a megszállott kis nyomozásomba is. Üzenetek százait kapom, hogy vigyázzak egy személlyel, de ennél többet nem. Minden nap, ugyan az a szöveg.. Kiborító.. Kiborultam.

- Hayley, beszéljük meg..

- Nincs miről beszélnünk.

- Ne csináld már, ne légy gyerekes..

- Ohh, szóval most már az vagyok?- nem álltam meg, még csak nem is fordultam meg miközben válaszoltam neki. Valami megváltozott közöttünk, és ezt mind a ketten tudtuk.

- Hays..- megtorpantam, majd lassan fordultam felé. Sosem becézett, mindig Hayley voltam neki, ezért is furcsálltam. Mondhatni félve néztem fel rá, várva talán a halálos ítéletet. Ki tudja.. Még az is előfordulhat, hogy egy gyilkos, akit világszerte köröznek, és ezért tűnik el olyan gyakran.- Sajnálom, oké? Elcsesztem.. Nem is egyszer, de nem volt szándékos. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, szóval ne tedd ezt velem. Ne lökj el magadtól. Bármi is az oka, együtt túl jutunk ezen, csak ne csináld ezt tovább..- nem jutottam szóhoz. Volt valami a szemeiben.. Valami szokatlan és furcsa. Pillanatokon belül karjai közé zárt, lassan, szinte kényszerítve viszonoztam ölelését. Szerettem volna hinni neki, de képtelen voltam, valami azt súgta; hazudik. Az út hátralevő részén nem szóltam hozzá, de ő sem hozzám. Miért kételkedek benne? Mi az, ami megváltozott, és hogyan? Miért érzem azt, amit? Szeretnék bízni benne, és hinni neki, de jelenleg képtelen vagyok. Vajon ő is így érez a folytonos titkolózásommal kapcsolatban? Mindkettőnk élete nehéz, meg kéne értenünk a másikat, vagy tévedek, és ez nem így működik? Fogalmam sincs mihez kezdjek.. Elvesztem. Mikor újra észbe kaptam már a házunk előtt álltunk, túl sokat agyalok mostanában, kezdek teljesen megőrülni.- Nem tudom mi van veled, de szeretnék segíteni, ehhez pedig az kell, hogy megnyílj nekem..

- Jól vagyok.- nem néztem rá, próbáltam kerülni a szemkontaktust.- De most időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat.- hangom halk volt. Halk, és határozatlan. 

- Oké.- alig hallhatóan mondta ki ezt az egy szót, majd egy lágy csókot lehelt homlokomra és már ott sem volt. Szerettem, mindennél jobban, ezért is fájt, ezt tennem vele, ahogy így viselkedni is, de össze voltam zavarodva. Szokás szerint a nagy üres ház várt, Ric elutazott valami megbeszélésre, ami a munkájával járt, az anyám pedig a szokásos plusz műszakján volt. Néhány pillanat múlva a csengőszó hatására elmentem ajtót nyitni, de épp hogy odaértem, a telefonom jelezte, hogy üzenetet kaptam. Egyszerre nyitottam meg és tártam ki az ajtót.. Le sem tagadhattam volna meglepettségemet, a pulzusom az egekbe szökött és kérdések milliói árasztotta el elmémet a sötét köddel együtt. Képtelen voltam levenni tekintetemet a készülékről, amin csupán néhány szó állt; ha még nem jöttél volna rá.. Zayn tette. A fiúra kaptam tekintetemet..

Arca megváltozott, ezzel jelezve, hogy tudta miről van szó, mi fog most történni. Nem akartam megvárni a folytatást, így rácsaptam az ajtót és elfordítottam a zárban a kulcsot. Dörömbölni kezdett a faborítású ajtón miközben a nevemet kiabálta, tudtam, hogy pillanatokon belül bejuthat a házba. Egy hatalmas ütést követően ijedtemben ugrottam egyet, a telefonom darabokra hullott szét a fehér kövön, nekem azonban ennyi elég volt ahhoz, hogy eltűnjek onnan és az emeletre siessek. Amint felértem a szobám ajtaját is bezártam, lentről azonban hangos puffanás jelezte a fiú bejutását.. Az ágyam melletti szekrényt toltam oda torlaszként, bár tudtam, hogy nem fog sokáig kitartani és könnyedén fog ezen az akadályon is átjutni, mégis a fürdőmbe siettem. Ugyan azt tettem, mint az előbbi alkalommal, itt viszont nem volt esélyem torlaszra.. Le-föl járkáltam a helységben, valami kiúton gondolkodva, de az agyam egy része le volt sokkolva. Csak egy esélyem volt.. Az ablak. A fürdőmben csupán egy, bukóra nyitható ablak van ami nem a legnagyobb, de ahogy elnéztem elég ahhoz, hogy kijussak. A hangok kezdtek erősödni kintről, így igyekeznem kellett, csupán perceim voltak hátra míg be nem jut ide is.

- Hayley, beszéljük meg!- torkomban a gombóc egyre csak nőtt, de nem válaszoltam. Többször egymás után is megfordultam tengelyem körül, valami erős tárgyat keresve, amivel kiüthetem az üveget. Végül a zuhanyrózsát választottam, amit vagy egy percig tartott kirántanom a helyéről.. A víz spriccelni kezdett, de nem tudtam törődni se a vizes ruhámmal, se a hajammal, a pánik addigra már teljesen eluralkodott rajtam. Elfordítottam fejemet, majd meglendítettem kezemet, az üveg pedig apró darabokra tört. A kádra állva eltüntettem még néhány kiálló szilánkot a menekülési utamból, majd a földre dobtam a tárgyat. Nem is tudtam arra gondolni anyám mennyire ki lesz akadva rám, csak egy valamin járt az agyam.. Segítséget hívni olyan gyorsan, amennyire csak lehet.- Hayley!- ott volt.. Ott volt a fürdőajtóban, csupán néhány méterre tőlem. Egy pillanat erejéig farkasszemet néztünk egymással, majd gondolkodás nélkül másztam ki, de a tervem nem úgy alakult ahogy terveztem.. Le estem onnan, így eltartott egy pillanatig, míg sikerült felkelnem a földről, de minden hiába volt.. Akkorra már velem szemben állt. A testembe több helyen is fájdalom nyilallt a ruhám sáros volt, és szakadt.. Zihálva vettem a levegőt, amitől szúró fájdalmat éreztem mellkasomban.- Nem akarlak bántani.- maga elé emelte kezeit.

- Megölted az apámat!

- Hayley..

- Tudom mit tettél, és ne hidd, hogy ennyivel megúszod!

- Az apád nem volt jó ember.

- Igenis az volt! És te elvetted tőlem! Tönkretetted a családomat!

- Nem ismerted igazán..

- Ne hogy azt hidd, hogy elhiszek mindent és sírva fogok majd a karjaidba rohanni !

- Csak hallgass meg.- hangja már-már könyörgő volt, engem azonban nem hatott meg vele.

- Nem! Hogy bírtál így velem lenni.. A szemembe nézni?!

- Hayley, kérlek..

- Ne érj hozzám!- elléptem tőle, mikor kezeit karomra próbálta tenni.

- Meg kell értened v..

- Menj el..

- Ha hallanád az igazat..

- Tudom mit művelsz, de nem fog összejönni! El akarod hitetni, hogy az apám rossz ember volt..- nem válaszolt, csupán mélyen nézett szemeimbe.- Befogadott téged!- szemei kikerekedtek.- Tudok mindenről! Befogadott és te elárultad!

- Tévedsz..

- Nem..- felnevettem, de nem örömömben.

- Kérlek..- a zsebemhez kaptam, hogy hívjam Ethan apját, de szinte azonnal eszembe is jutott, hogy ijedtemben eldobtam az előszobában.

- Menj el Zayn.

- Csak.. Hallgass meg..

- Nem akarlak meghallgatni. Nem akarom, hogy többé közöd legyen hozzám.. Nem akarlak látni..- hangom elcsuklott mondandóm végén. A fájdalom nyert. Nem csak a fizikai, de a lelki is. Megsemmisülve rogytam a fűbe, arcomat kezeim közé temettem és engedte, hogy a sós cseppek egymással versenyt futva gördüljenek végig arcomon. Éreztem Zayn közelségét, de nem ért hozzám. Fájt.. Fájt az igazság, és a tudat, hogy mindvégig hazudott nekem. Ha tényleg szeretett volna.. Ugyan már. Megölte az apámat, hogy szerethetett? Hogy volt képes így viselkedni velem.. Szeretem! De hogy legyek azzal az emberrel, aki tönkretette az életemet.. A családomat. Hogy nézzek ezek után a szemébe? Mikor észbe kaptam már a csatatérré vált szobámban ültem az ágyon, ő a velem szemben lévő babzsákon foglalt helyet, de nem nézett rám.- Már emlékszem rád..- felém kapta csillogó tekintetét. Felkeltem és elé léptem, közel hajoltam hozzá majd kezemet arcára tettem.- Tiéd a barna szempár.- nagyot nyeltem.

- Mihez kezdesz most?- hangja nyugodt volt, testbeszéde azonban nem erről árulkodott. Felnevettem kínomban majd visszaültem az ágyamra.

- Bárcsak tudnám.- felkeltem és ott hagytam. Nem bírtam elviselni a kezemre száradt vér látványát, ahogy a szagát sem. A fürdőm mondhatni uszodává vált, az összes törölközőt a földre dobtam, ezzel próbálva felitatni a sok vizet, de néhány pillanat múlva annak a folyása abbamaradt. Éreztem ahogy engem nézett.- Majd.. Felhívom Bobbyt..- megtöröltem szemeimet. Magam sem értettem miért beszélek úgy vele, mint ha semmi sem történt volna.- Ő megcsinálja kérdés nélkül.. Az ajtókkal együtt..- szipogtam majd a kád szélére rogytam. Túl sok volt ez nekem, nem bírtam már elviselni. Túl sok mindent tettem meg azért, hogy megtudjam az igazságot.. Azt hittem "örülni" fogok mikor megtudom ki apám gyilkosa, de amit abban a pillanatban éreztem.. Nem volt több fájdalomnál és csalódottságnál. Azt hittem megbosszulhatom majd.. Börtönbe küldhetem azt az embert, aki mindent a földig rombolt körülöttem, de képtelen vagyok ezt tenni vele.. Túlságosan is közel engedtem magamhoz..- Ezt akartad, ugye?- már mellettem ült. Felém fordult, én azonban nagyba kerültem tekintetét.- Eléred, hogy beléd szeressek.. És akkor megbocsájtok.. Nem megyek a zsarukhoz.- eltűrtem egy kósza tincset fülem mögé, végül erőt vettem magamon és megkerestem barna tekintetét, ami még mindig arcomat fürkészte.

- Nem.. Dehogyis. Eleinte azt sem tudtam ki vagy.. De Ethan mesélt ezt-azt.. El akartam menni.. Nem akartalak közel engedni magamhoz, de te annyira más vagy, mint a többi lány.

- Persze.- felnevettem.- Nekik nem tetted ezt az apjukkal.

- Hayley..

- Fogalmam sincs mihez kezdjek most..- összetörtem. Szépen lassan minden össze állt a fejemben, bármennyire is hihetetlennek tűntek a dolgok, hirtelen minden értelmet nyert. A sok eltűnése, a furcsa viselkedés, és a betörés.. Igazuk van az embereknek, az igazság sokkal jobban tud fájni, mint a hazugság.