18. fejezet

I'm a mess right now..

Egyenletes, szinte már hangos pittyegés és sötétség vett körül. Megijedtem, majd kezdtem megszokni a helyzetet. Talán végre oda kerültem, ahova már kellett volna, talán végre vége mindennek és megszabadultam a sok szenvedéstől és megpróbáltatástól amit az élet lökött elém. Bár így történt volna.. Azonban tudtam, hogy ha már a mennyben, vagy inkább az én eseteben a pokolban lettem volna, nem éreznék vegyszerszagot, így csak egyetlen lehetőség maradt. Tudtam, annak ellenére hogy szemeim nyitva lettek volna, hogy az általam legutáltabb helyen voltam. Sosem szerettem a kórházakat, igazából gyerekként rettegtem tőlük, ez az érzés nem tűnt el az idő múlásával, csupán felfogtam a dolgokat, de nem segített leküzdeni az utálatot, amit éreztem. Az emlékek mindig tettek róla, hogy ne szeressem, az egyik gyerekkori barátom ugyanis a szemem láttára vesztette életét, miközben több orvos próbálta megmenteni, de hiába. Így mondhatni ősellenségek vagyunk már egész kicsi korom óta. Sosem fogom megbocsájtani se nekik, hogy tehetetlenek voltak, se a barátomnak, hogy itt hagyott, de magamnak sem, amiért nem voltam mellette, pedig lehettem volna.. A képkockák felelevenedtek fejemben, amitől a hideg is kirázott. Felültem az ágyon és levegőért kapkodtam, majd testem vissza is hullt a puha ágyra. Azt hittem csak egy rossz álom volt, hogy ott fekszek, de ezúttal is csalódás fogadott. Sötét volt, ennek ellenére éreztem, tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Tőlem pár méterre egy alak körvonalazódott ki a helységben, a nővérhívó után kaptam..

- Ne..- felismertem hangját, kezem szinte azonnal, mondhatni élettelenül hullt testem mellé. Nem mozdult meg, de tekintete szinte égette bőrömet. 

- Jöttél befejezni, amit elkezdtél?- hangom halk volt, erőtlen, meglepődtem tőle. Pillanatok alatt idegesített fel a tudat, hogy gyenge vagyok, nem csak a hangom, a testem is elgyengült.- Mit keresek itt egyáltalán?

- Nem is emlékszel?

- Ohh, mindenre emlékszem amire kell, ne aggódj.

- Hayley.. Miután elküldtél elájultál, és mivel az anyukád túlórázott csak reggel talált rád..- nem láthatta, de szemeimben könnyek gyűltek. Nem tudtam miért, vagy mi történik velem, de abban a pillanatban féltem.- Ki voltál száradva.. Behoztak ide, azóta itt vagy.

- Mióta?- igyekeztem úgy beszélni, hogy hangom ne remegjen meg.

- Három napja.- három pokoli nap, nos... Szó szerint a pokolban. Egy kicsit örültem, hogy nem voltam magamnál, ugyanakkor el is akartam tűnni onnan minél előbb. Kitéptem karomból az infúziót és felkattintottam az ágy melletti lámpát, a fény eleinte égette szememet, majd kellemes félhomályt varázsolt.- Nem mehetsz el, ugye te is tudod?

- Egyáltalán miért vagy itt?- valahogy visszajött az erőm, sikerült rákiabálnom.

- Te hívtál..- felnevettem majd a fejemet ráztam.- Azt mondták jobb ha veled leszek mikor felkelsz.

- Tévedtek.- eltűrtem egy kósza tincset a fülem mögé, majd megpróbáltam felkelni, de a hirtelen mozdulatnak köszönhetően visszahuppantam az ágyra, a világ forgott körülöttem.
- Mihez fogsz most kezdeni?- hangja nyugodt volt, mint ha már tudná a választ. Lassan mozgott miután felkelt, kis, kimért léptekkel szelte át a kettőnk közötti távolságot, majd ült le mellém.
- Nem végeztem ezzel az egésszel.. De te sem.- kérdő tekintettel fordult felém.- Valaki azt akarta, hogy megtudjam az igazat, és te a sitten köss ki.
- Ez az én problémám, nem a tied.
- Épp annyira benne vagyok, mint te.
- Nem hagyom.- miután belebújtam a saját ruháimba és felhúztam a cipőmet ismét felé fordultam. Nem tudtam miért teszem, amit teszek, de muszáj volt. Az eredeti célom az volt, hogy megtudjam ki ölte meg az apámat és miért, az elsőre kaptam választ, de a második.. Bele se merek gondolni, mi történhetett, hiszen Zayn még csak gyerek volt.. Ha így akart bevésődni valamelyik hülye bandába, honnan tudta volna, hogy az "apám rossz ember volt"? Egy biztos, valamit rejteget, és ezzel nincs egyedül, én pedig ki fogom deríteni, hogy mi az, a többi utána ráér.- Nem mehetsz el.- figyelmen kívül hagytam a mondatát és lassú, de mondjuk biztos léptekkel hagytam el a négy fehér falat. Nem néztem vissza, de tudtam, hogy mögöttem van, csupán néhány lépés lemaradással. Őszintén szólva, fogalmam sem volt merre megyek, vagy mit miért tettem, de úgy éreztem nem fekhetek egy helyben. A csend felemésztett volna, ahogy a fájdalom már megtette, de még egy kis gyötrelem már súlyosabb dolgokhoz vezetett volna. A kezembe, mint ha kést szúrtak volna, fájdalom szőtte be, hirtelen megtorpantam és az utcai lámpa homályába próbáltam közelebbről is megnézni. Kezem remegni kezdett, teljesen össze voltam törve, megfordult a fejemben, hogy ha valaki így lát, bezárat egy elmegyógyintézetbe.
- Mi történt velem?- hangom szinte csak suttogás volt.- Azt mondtad elájultam, de ez..- felmutattam neki kezeimet, de arcát nem láttam tisztán, szemeimet könnyek homályosították.
- Vissza kell vinnem téged, de mindent elmesélek.- aprót bólintottam, és engedtem, hogy átkarolja derekamat, de utólag rossz döntés volt, felszisszenve húzódtam el tőle, tudtam, hogy nem csak a kezemen van zúzódás, az egész testemen. Csupán néhány perces hallgatás után szólalt meg újra, hangja nem volt túl határozott.- Azt mondtam elájultál, de ez nem minden..- apró sóhaj hagyta el száját.- Leestél a lépcsőn Hayley..- felé kaptam tekintetemet, ő azonban csak meredt maga elé.- Miattam.. Nem szabadott volna belépnem az életedbe..- egész testem remegni kezdett, a lelki és fizikai fájdalom tombolt bennem, így még lépni is nehezemre esett. Ronccsá váltam csupán néhány nap alatt.- Sajnálom.
- Ez nem a te hibád.
- Mégis kié lenne?
- Azoké, akik ilyenné tettek téged.- megálltunk. Mélyen nézett szemeimbe, majd keserű nevetés hagyta el ajkait és elnézett vállaim felett. Nem tett megjegyzést szavaimra, így csendben sétáltunk a zöld falak között, míg vissza nem értünk a kórterembe.