5. fejezet

I feel like we're as close as strangers..

Mivel senki sem válaszolt a kiabálásomra, rájöttem, hogy egyedül vagyok és feladtam a próbálkozást, inkább kimentem a garázsba, hátha ott megtalálom a keresett tárgyat. Jake, apu egyik barátja felhívott, hogy nincs-e nálunk valami kerti cucc, de pontosan nem értettem a nevét, csak, hogy hogy néz ki, de őszintén.. Nem hogy a garázsban, de még életemben nem találkoztam ilyen tárggyal. Vagy órákig kutathattam ott, de nem találtam meg, amit kerestem. Egyik kezemben a telefont tartottam a fülemhez, a másikkal az utolsó polcot kutattam át, de a vége az lett, hogy véletlenül mindent levertem onnan.

- Jake, nincs i..- elhallgattam, ugyanis furcsa dologgal találtam szembe magam. A vonal másik végén válaszoltak, de nem értettem tisztán és pár pillanat múlva már ki is nyomtam a készüléket. A zsebembe süllyesztettem a telefonomat és kerestem valamit, amire ráállhatok, hogy rendesen elérjem a polcot. A választásom végül egy vödörre esett, csak reménykedtem, hogy nem esek le onnan. A polcon régi könyvek voltak, még apu tette oda őket, emlékszem rá, mert ott voltam amikor felpakolta. Senki nem olvasna ilyeneket, ezért is egy jó hely, ha valaki el akar rejteni valamit. A falba egy széf volt beépítve, amiről nem tudtam. Mondhatni nem is ismertem az apámat.. Minél többet tudok meg róla, annál távolabb kerül tőlem és annál nagyobb lesz a kérdés a fejemben.. Ki volt ő? Kíváncsi voltam mit rejthet, de volt egy kis probléma.. Nem tudtam a széf kódját. Próbálkoztam a születési dátumokkal, a munkájához kapcsolódó számokkal, mindent kipróbáltam, de egyik sem nyitotta ki. Behunytam szemem és próbáltam koncentrálni, majd mikor leesett el sem hittem, hogy hogy nem jutott eszembe. Lassan egy hete agyalok az egészen, és amikor jól jöhet nem jut eszembe.. 526. Bepötyögtem a számot és csak reménykedtem, hogy ez lesz a kulcs. Felkiáltottam örömömben, amikor jó volt a jelszó, de nem igazán arra számítottam, ami fogadott. Csupán képek voltak benne, de abból vagy ötven darab. Kiszedtem őket és visszapakoltam mindent úgy, ahogy azelőtt volt, mielőtt megtaláltam volna a széfet. A szobámba a földre tettem az összeset és végignéztem rajtuk. Egyetlen férfi volt rajtuk, mindig máshol és más személlyel. A furcsa ezen kívül már csak az volt, hogy mindnek a hátulján dátum volt, méghozzá az apám kézírásával. Csak egy valamire tudtam gondolni, de valahogy nem állt össze a kép a fejemben.. Az apám nem lehetett magánkopó.. Az lehetetlen.. Tudtam volna, ő mégiscsak az apám. Miért titkolta volna ezt el? Már végképp fogalmam sincs, hogy ki volt ő..
- Hays!- anyu hangja hallatán letöröltem könnyeimet és szinte pillanatok alatt tüntettem el a képeket a fehér szőnyegemről.- Hé, jól vagy?- éreztem, hogy átlát rajtam, én mégis maradtam a már jól bevált módszernél..
- Persze.
- Figyelj, nem kérném ha nem lenne fontos..
- Miről van szó?- összeszűkítettem szemeimet.
- Ric szeretne megismerni, én pedig azt szeretném ha adnál neki egy esélyt, és nem ítélkeznél.
- Oké.- hangom halk volt.
- Tényleg?
- Ha ezt szeretnéd.. Nem akarok a boldogságod útjába állni.- súlyos szavak, amiktől a súly inkább csak az én szívemre nehezedett, ugyanis nem akartam ezt az egészet. Nem akartam úgy csinálni, mintha ez rendben lenne, mert számomra nem volt rendben ez a dolog, mégis miatta muszáj volt megjátszanom az egészet, hiszen már csak ő van nekem.
- Sokat jelent.- mosolyt erőltettem.- Lesz még egy vendég.- felvontam szemöldökömet. Úgy éreztem ez egyre csak jobb és jobb lesz.- Majd meglátod, de szerintem már találkoztatok.
- Elárulod ki az, vagy..?
- A testvérének a fia.. De sajátjaként szereti. Ideköltözött Londonba, és úgy gondolta Ric, jól kijönnétek.
- Szuper.- hangom tele volt kedvességgel, még ha belül nem is úgy képzeltem el.
- Köszönöm.- megölelt, majd már ki is ment a szobámból. Megsemmisülve dőltem az ágyamra, azt kívánva bárcsak elsüllyednék és egy másik világban kötnék ki, de sajnos nem így történt, így inkább szépen lassan elkezdtem készülődni és alig egy óra múlva már mondhatni készenlétben álltam az ajtóban. Egy fekete ruhát vettem fel, fekete magassarkúval, hajam göndör fürtökben omlott vállamra. Nem terveztem, hogy kiöltözök, csak felvettem az első kezembe akadó ruhát.. Előbb értünk az étterembe, azonban állhattam egyedül míg anyám az asztalt intézte. Ismerős illat csapta meg orromat, pár pillanat múlva pedig egy ismerős arc is társult hozzá.
- Komolyan? Véletlen megint összefutunk?- a 'véletlen' szó különleges hangsúlyt kapott, Zayn azonban jót szórakozott rajtam.
- Várj, te n..
- Kérlek.. Kímélj meg ettől.- szemeimet forgattam.
- Szóval már ismeritek egymást?
- Tessék?
- Ő Zayn.
- Riccel jöttem.- arcán mosolya csak még szélesebb lett. Egy pillanatra behunytam szemem, azt hittem ennél rosszabb már nem is lehet ez a nap, de úgy látszik tévedtem.. Méghozzá elég nagyot. Legszívesebben eltűntem volna onnan, de nem volt láthatatlanná tévő köpenyem, így inkább csendben lépkedtem mögöttük az asztalhoz. Számomra majdhogynem kibírhatatlan volt az este, ugyanis csak a képek jártak a fejemben, így nem igazán tudtam odafigyelni éppen miről is beszélgetnek az asztalnál. Csakis arra tudtam gondolni, hogy valamibe belekeveredett, de miért akartak neki ártani, őt mindenki szerette.. Jó ember volt.
- És te Hayley?- Ric felé kaptam tekintetemet, de csak néztem rá nagy szemekkel.. Fogalmam sem volt mit kérdezett vagy mondott előtte.- Te mit szeretnél csinálni az érettségid után?
- Öhm.. Még nem igazán tudom.
- Úgy tudtam fotózol.- meghökkenve néztem rá.
- Az csak hobbi.. Én nem vagyok az a..- nem fejeztem be a mondatot, helyette inkább belekortyoltam az üdítőmbe. Szerencsére túl sok kérdés nem érkezett felém az este hátralevő részében, így megúsztam egy újabb kínos szituációt. Kissé megörültem amikor készülődtünk hazafelé.. Egyből közöltem, hogy inkább megvárok mindenkit kint, amíg elintézik a számlát, nem volt kedvem tovább abban az épületben lenni, elég volt ez a néhány óra. Ne értsen félre senki, én igyekeztem egész este alatt, de sokkal jobban érdekeltek a fényképek, amik csak rám vártak otthon. Rosszkor jött ez a vacsora, és ezért a többi három személynek hülyén jöhetett ki a viselkedésem, pedig nem akartam, hogy így legyen, csupán.. Csupán apámat előrébb soroltam. Szemeimet könnyek lepték el, abban a pillanatban, amint rá gondoltam.. Lassan tényleg idegenné válik számomra, én mégis megszállottan keresem azt az embert, aki elvette tőlem.
- Jól vagy?- közel lépett hozzám.
- Mi?
- Egész este valahol máshol jártál.- vállam fölött nézett át rajtam miközben beszélt.
- Jól vagyok.
- Mondja a lány, aki mindjárt elsírja magát.
- Félreérted. Nincs bajom vele, és ha anyám boldog vele, akkor nem én leszek az, aki az útjába áll.- sóhajtottam.- Csupán rossz időzítés..- sóhajtottam, majd rá emeltem tekintetemet.- Sajnálom, hogy úgy viselkedtem.
- Kezdek hozzászokni a természetedhez.- elengedtem fülem mellett a megjegyzését.
- Egy valamit nem értek.. Azt mondtad a szüleid elhagytak.- mielőtt válaszolhatott volna újra négyen lettünk, így esélye sem volt. Engem azonban sokkal jobban érdekelt a válasza abban a pillanatban, mint bármi más. Látszott rajta, hogy örült annak, hogy nem kellett válaszolnia.